A futás, mint meditáció

Attòl félek, hogy majd rájönnek egyszer, hogy valòjában nem értek semmihez. Komolyan, néha azt gondolom, hogy belefulladok az informáciòk tengerébe, naponta töménytelen mennyiségű képi informáciò özönli el a kis belső ròzsaszínű világomat, mint dohányfüst a csecsemő-tüdőt, és egyre kevésbé tudok megjegyezni ezt vagy azt, egyre magasabban van az ingerküszöböm, egyre kevesebb dolog érdekel, és egyre többet fogyasztok. A két sornál hosszabb bejegyzéseket facebookon eleve átpörgetem. Nem tudok elmélyedni egy témában, valamiért nem engedem közel magamhoz az élet dolgait. Olyan, mintha örökké sietnék valahova, ha megállok, akkor lelkiismeretfurdalásom van. Megszoktam, hogy szüntelenül hasznosnak kell lenni, ahhoz, hogy el tudjam viselni magamat. Nem azért, hogy mások elfogadjanak. Ez egy belső igény, ami szüntelenül hajt, olyan mintha lenne bennem egy kis kukac, ami állandòan rág belülről, és nem engedi élveznem az élet aprò örömeit, az avarban fekvést, az ülésfűtést az autòban, a kisgyerekekkel valò igazi, mélyrehatò beszélgetéseket, arròl, hogy a dinòk igazábòl még most is élnek, csak most elbújtak, de hogyha elég sokáig ülsz így a bokorban mozdulatlanul, akkor van rá némi kis esély, hogy előjönnek, az eső kopogását hallgatni a tetőn, vagy csak bambulni. Állandòan az az érzésem, hogy nincs időm semmire. És mindig azt hittem, hogy ez a kényszer kívülről jön, és igazábòl tényleg marha nehéz beosztani a nap 24 óráját, amiből 7-8-at eleve átalszom, normális esetben kb. 8 òrát dolgoztam, kb. 2 òrám elment a közlekedésre, a főzésre kb. 1, ezen kívül 1 órát kellett mozognom naponta, ha nem akartam megőrülni, meg azért jòl akartam kinézni na, és a maradék 4 òrát osszam meg a családom, a barátaim, a párom, és önmagam között, abban tanuljak szöveget, olvassak, fürödjek, sminkeljek, menjek el az okmányirodába, vásároljak be, menjek el kozmetikushoz, a praktikerbe, tanuljak valami újat, olvassak híreket, nézzek sorozatot amit mindenki mondott hogy milyen jó, de fogalmam sincsen hogy mikor nézték meg, mert nekem nincs időm, telefonáljak mindenkivel, mosogassak el válaszoljak messenger-üzenetekre, meg e-mailekre, ha lehet akkor azonnal, és meditáljak asfgbhzdcbnhfcfd. De meditálni úgy nem lehet, hogy 20 perced van összesen, ès nem tudod közben nem listába szedni a teendőidet, és azon gondolkozni, hogy mi vár rád holnap. Vagy nem tudom. És nincs is gyerekem. Se kutyám. Őszintén érdekelne, hogy mások ezt hogyan csinálják.

DE. Rájöttem arra is, hogy igazábòl a belső tempò sokkal lényegesebb. Velem történt valami, ami megállította ezt a rohanást, a külső rohanást legalábbis, de olyan volt ez a megállás, mint amikor megáll alattad hirtelen a busz, és te mennél tovább, ugyanazzal a lendülettel, mint előtte, fájdalmas volt az előrezuhanás, és nagyon hosszú, mintha lassított felvételben néztem volna végig, ahogyan előre kenődök a szélvédőre, és nem értem hogy mi van. Tényleg nem értettem, hogy most nincs tovább. Nem megy tovább. Most maradok a seggemen. Belül még mindig ugyanazon a fordulatszámon pörögtem, és minden erőmmel kapaszkodtam a múltamba. Abba az életbe, ami egyik pillanatròl a másikra végletesen, és véglegesen megváltozott, azt gondoltam, hogy majd 1 év múlva már el is fogom felejteni ezt az egészet, nem fog rajtam látszani semmi, és tavasszal már futni fogok. Emlékszem amikor januárban a rehabon Budakeszin először kimentem az erdőbe sétálni, és azon gondolkoztam, hogy majd márciusban, ha még egyáltalán itt leszek, akkor melyik ösvényen fogok futni szabadidőmben. Komolyan. Ez hiányzik a legjobban a mai napig, a futás.

Nem az a szenvedős kocogás, amit mostanában csinálok, bár egyre jobban megy, de az igazi futás, amiben meg is izzadok, és a testemen végigfut az endorfin, az agyam valami flowba kerül, a légzésem beáll egy egyenletes, de gyors tempòra, és csak megyek kilométereken keresztül az erdőben. Egyszer azt álmodtam, hogy futok, de nem fáradok el, bármeddig mehetek, és nem akartam megállni. Haha. Azt éreztem, hogy körbefutom a világot. Valòszínűleg meg is tettem volna. Egyre inkább szemeztem az ultratávokkal, bár ahhoz még kellett volna edzeni. Még a maraton se volt meg, ahhoz le kellett volna szokni a cigiről, és komolyabban venni az edzést, de egy félmaratont már futottam, egyik délután, teljesen spontán a Balatonparton, mikor mindenkinél elôbb értem oda a Balatonlellei nyaralònkba, rossz idő is volt, ezért nem tudtam strandolni, hát gondoltam nosza, megpróbáljuk vajon sikerül-e. Marha jò volt. A lábaim úgy tizennégy kilométernél kezdtek el fáradni, de tizennyolc kilométernél volt egy holtpont, azon át kellett lendülnöm, és az utolsò három olyan volt, mint álmomban. 1 óra 50 perc lett. Rohadtul büszke voltam magamra. Persze másnap kicsit fájtak a lábaim, de a jobb sarkamon lett egy akkora vízhòlyag, hogy ha kidurrant volna, lefürdethettünk volna vele egy bébielefántot, de a lényeg, hogy megcsináltam.

Vajon, miért szeretek annyira futni? Minél több mindent látni egy viszonylag rövid idő alatt? Habzsolni az életet? Bizonyos pulzusszám felett megváltozik az idő érzékelése. Egy perc is végtelennek tűnik, és egy òrába belefér egy egész nap, elindulok teljesen friss lábakkal, és megöregedve, reszketve térek haza. Reszketve, de boldogan. fáradtan, de kisimulva, elcsendesedve. Azt érzem, hogy nem lettem több, nem lettem kevesebb csak egy liter vízzel, és visszakerültem oda, ahol nincs túl sok kérdés. Talán ezért futok. Mert ott, abban az átmeneti állapotban, valami nagyon egyszerű történik: egy darabig nem kell önmagamat cipelni. A test visz, az idő megnyúlik, és én beleférek.

nem tudom kiizzadni magamból a káoszt, hogy minden a helyére kerüljön

kilélegezni, kilihegni, kierőlködni, elfutni előle

csak a gondolataim futnak ide-oda értelmetlenül

mint egy légypapírra ragadt légy gondolatai

nem tudom leállítani a fejemben a pörgést, már szédülök tőle

hát elindulok botladozva, szédelegve, bénán, de megpróbálok

mégis

gyorsabb lenni mint a gondolataim

de a lábam nem engedelmeskedik,

nem hajlandó csinálni a dolgát

megpróbálok rá emlékezni, hogy hogy is ment,

amikor még ment,

amikor még szabad voltam

talán úgy, hogy nem akartam ennyire.

Ha jön egy kanyar, nem akarok egyenesen továbbmenni, bele a bozótosba

mert beleakadnak a tüskék a lábamba,

és leszedik róla a húst, az idegeket, az izmokat, csontig hatol a felismerés, hogy eltévedtem, és nem tudom, hogy hol vagyok, elromlott a tájolóm, lementem a térképről, és már azt sem tudom

hogy honnan futottam és hová,

a gondolataim utòlérnek, és leelőznek,

és ott állok a boròkabokrok közepén,

gondolatok nélkül, tájoló nélkül, izmok nélkül.

Inkább hogyha kanyar jön, akkor én is kanyarodom,

Akármennyire szeretném, hogy az út egyenesen menjen tovább, és akármennyire szeretném hogy

a bokám ne forduljon ki minden lépésnél, a gondolataim most nem érnek utol, mert

el se hagytam őket, de ha nem tudom kiizzadni,

akkor legalább kiordítom magambòl a káoszt.

És a légy a papíron megmozdul.