A hitem

Ha nem kapok sztròkot, én játszottam volna a Nemzetiben Julika szerepét a Liliombòl. Ez volt a szerepálmom, vagy legalábbis ha megkérdezték, hogy van-e és ha igen, akkor mi, mindig azt mondtam, hogy Julika. Az önmagát teljesen odaadò nőt látom benne, aki feltétel nélkül szeret.

Arról szól, hogy elég-e a szeretet ahhoz, hogy "megváltson" valakit, aki egész életében rosszul szeretett. Szerintem mindenkit ki lehet szeretni a hibájábòl, csak meg kell találni, hogy mi az ő szeretetnyelve, hogy hogyan érti azt ahogyan én szeretem, mert amit én a szeretet megnyilvánulásának tartok, az lehet hogy számára teljesen jelentőségtelen. Nem érti. Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük.

Valahogyan a szeretet mégis átmegy, Julikának a csendes tűrésében, abban, ahogyan Liliomra néz, a tisztaságában. Liliom kívülről nagyszájù, hangos, de belül valòjában nagyon esetlen. Bár szereti Julit, durván bánik vele, bántalmazza is, mert nincs eszköze a szeretetének kifejezésére. Ez a tény még nem menti fel, de érthetővé, és szerethetővé teszi.

Amikor visszatér, még egyszer elrontja a szeretet lehetőségét. Még utoljára is bántja azt, akit szeretne elérni. Mivel nem tud mit kezdeni az érzéseivel, ezért az egyetlen eszközhöz nyùl, amit ismer, hogy elérjen egy embert. Bántja. És amikor a lányuk azt mondja, hogy nem fájt, akkor megértjük, hogy bántalmazás és a szeretet összekeverése öröklődik: ugyanúgy, ahogy Juli tagadta a fájdalmat, a lánya is tagadja, próbálja letagadni, megszelidíteni a rosszat.

Mégis reményt hordoz ez a kijelentés "nem fájt" mert jelentheti azt is, hogy másképp is alakulhat majd az ő élete, ez már a múlté, és tényleg nem fáj amikor az apja megüti. Mert bár nem tudja, hogy ő az apja, tudat alatt érzi, hogy ez az ember fontos.

És megbocsát neki. Ez a legnehezebb és leggönyörűbb emberi cselekedet, megbocsátani. Nem arra gondolok, amikor azt mondom, hogy megbocsátottam, de mélyen, legbelül, titokban őrizgetem a sebeket, hanem, hogy tényleg eltörlöm a másik bűnét, elfelejtem, mintha meg sem történt volna.

Nem tudom, hogy van-e ilyen. De e szerint a darab szerint van. És szeretnék hinni benne.

Én sokáig nem tudtam megbocsátani az Istennek, hogy ez megtörtént velem. Nem volt kit hibáztatni. Nem volt mulasztás, nem volt figyelmetlenség, nem volt rossz szándék, amire rá lehetett volna mutatni, nem lehetett elintézni azzal, hogy "az emberi gyarlóság", vagy hogy "valaki rosszul döntött". Ez csak úgy történt, magától, mintha bele lett volna írva a rendbe. És ettől lett igazán nehéz, mert így nem lehetett a szabad akaratra fogni, azt mondani, hogy az Isten csak megengedte. Ha nincs emberi döntés, nincs bűn, nincs véletlen, akkor ez akarat. Vagy legalábbis szándékos hallgatás. És ezzel mit lehet kezdeni?

Milyen furcsa, hogy általában mi kérünk bocsánatot. Mi hajtjuk le a fejünket, mi keresünk szavakat arra, amit elrontottunk. De mi van akkor, amikor nincs mit megbánni? Amikor nem vétettél, nem léptél félre, nem voltál figyelmetlen, csak egyszerűen megtörtént veled valami, ami kettétörte azt az embert, aki addig voltál? Sokáig azt hittem, hogy a haragom hitetlenség. Pedig talán épp az ellenkezője, csak arra lehet haragudni, akitől várunk valamit. Akitől joggal várnánk védelmet, rendet, értelmet. A csend viszont nem válaszolt, nem jött magyarázat, nem jött feloldás. Csak a tapasztalat maradt, hogy van olyan szenvedés, ami nem tanít azonnal, nem nemesít, nem emel, csak elvesz. Lehet, hogy a megbocsátás nem mindig kimondott szó, lehet, hogy néha csak annyi, hogy nem fordulok el, hanem benne maradok a kérdésben, és elviselem azt a gondolatot, hogy nincs válasz, ami megnyugtatna. Hogy az Isten nem magyarázkodik, nem védekezik, nem kér bocsánatot, csak van, mint a történés maga. Már nem haragnak hívom ezt, hanem egy olyan kapcsolatnak, ahol nem én vagyok az alárendelt fél, aki mindent elfogad, hanem az, aki kérdezhet, vitatkozhat, azt mondhatja: ezt nem értem, és fáj, mégis marad. Talán nem az a hit, hogy mindent elfogadok hanem hogy nem szűnök meg megszólítani azt, aki hallgat.

Várlak, ahogy a kiszáradt föld várja a vizet,

De a belefagyott jég csak tavaszra fog kiolvadni

Akkorra meg már késő lesz,

Mert én Karácsonyra kértelek

De nem baj, játsszuk el, hogy nem késő,

És sarjadjon ki a földből egy csipkebokor,

Ami ég de nem hamvad el,

és én sem leszek kevesebb attól, hogy kivártam.

Mert a tűz most nem ígéret, hanem jel:

megérkezett az, ami addig is ott volt,

És visszamenőleg kiolvasztja a jeget.