Alázat

Volt egy balesetem néhány évvel a stroke előtt, aminek a körülményei és az utóhatása is kísértetiesen hasonlított ahhoz. Ez is előadás közben történt, a tavaszi áldozatot adtuk elő éppen az országos színházi gálamegnyitón. Az osztályunk első éves mozgásvizsáját, aminek az első felvonásában volt egy rész, amikor letérdeltem, és a párom a hátamra támaszkodva átugrott fölöttem. Éreztem egy kattanást a térdemben, és amikor felálltam, nem tudtam kinyújtani a lábam, és nagyon fájt, de az adrenalin miatt ezt még egy pár mozdulatig nem éreztem, csak a párom szemfülesen kivitt a takarásba. Ott aztán beütött a ménkű, úgy ordítottam, mint egy sakál. A második felvonást már nem játszották le, nélkülem nem is lehetett volna, mert én voltam a tavaszi áldozat, helyette mentő vitt el a kórházba meniscus-szakadással. Emiatt is le kellett mondanom egy főszerepről, amit pedig egész tavasszal próbáltam, és még csak 2x játszottam. Nem tudtam utána rendesen mozogni több, mint fél évig, ugrani, sarkon ülni, leguggolni, futni….olyan volt, mint a stroke kicsiben. Akkor is úgy éreztem, hogy le vagyok korlátozva. Elvették tőlem azt az eszközt, ami minden stresszre megoldás volt: a futást. És elvették tőlem a lehetőséget, hogy színpadon játsszak. Nem volt kire dühösnek lenni, csak úgy az élet igazságtalanságán lehetett kiakadni, de annak meg nem volt értelme, a haragnak amúgy sem sok értelme van, csak az a baj, hogy attól még létezik, és ha elfojtom, azzal még rosszabbat teszek magamnak, ezért most, amikor a sztrókom miatt voltam mérges, az erdőben való ordítás vált a kedvenc hobbimmá, ki a világba a semminek ordítottam, és esküszöm, hogy segített.

Szóval a térdproblémák lelki okának az alázathoz való viszonyt tartják az ezoterikus weboldalak. Nyilván megnéztem őket, ahogyan dr. google-t is meglátogatom minden alkalommal, amikor egy kicsit fáj a torkom/hasam/fejem/talpam/tüdőm/vesém, és elolvasom az ezzel kapcsolatos gyakorikérdéseket is és aztán hülyére aggódom magam hogy tuti rákos vagyok. Szóval a térdhajlítás az alázat, és a hódolat jele, és hogyha nem tudom behajlítani, akkor vagy túl sok van belőle, vagy túl kevés. Ez bolondság. Mi köze lenne a másokhoz való viszonyomnak ahhoz, hogy tökrement a lábam?

Egy kép van bennem, azt a pozíciót látom kívülről, ahogy összekuporodom a földön, és rajtam támaszkodva, rólam lendületet véve a párom ugrik fel a magasba. Az életben is ezt csinálom. Soha semmiért nem kaptam elismerést. Vagyis biztos hogy kaptam, csak nem vettem észre, kitörölte az emlékezetem. Nem tudok mit kezdeni a dícsérettel. Ezért mindent közösen csinálok másokkal, hogy aztán azt gondoljam amikor megdícsérnek, hogy ő csinálta munka oroszlánrészét, és csak úgy besegítettem. Én is kellettem a végeredményhez, én is kellettem ahhoz a magassághoz, amit a másik megugrott, de mégiscsak ő ugrotta meg. Én hordozom a terhet, de nem állok fel a fénybe. Tartok, megtámasztok, jelen vagyok, de a mozdulat befejezése nem az enyém, a funkcióm nélkül nincs ugrás, de a taps nem nekem szól. Nem az történik, hogy mások elveszik tőlem ezt. Én előre kivonom magam belőle, mert a dicséret zavarba ejt, idegen, veszélyes. Ez nem szerénység, inkább önvédelem.

A színházban mindig a reménytelen szerelmes szenvedő szerepekben alakítottam a legjobban pont ezért, a Bányavirág Irmáját, a Ványa bácsi Szonyáját, A Platonovban Grekovát, a Hullámtörésben Dorothyt. Ezek a szerepek olyanok voltak, amikben mind szolgálom a darab egészét, fontos szereplők, de nem a legfontosabbak, látnak, értenek, hordoznak, szolgálnak, érzelmileg a legmélyebben vannak jelen, de nem tudják megélni a nőiségüket. A szolgáló szerep erkölcsileg biztonságos. A szenvedő, reménytelen nő érvényes, de nem fenyegető. A nőiessége le van zárva, mint egy izület, ami nem tud kinyúlni, amit soha nem feszítenek ki teljesen.

Tudom, hogy nem azért nem kaptam elismerést, mert nem érdemeltem meg.
És nem is azért, mert mások nem adták. Hanem mert nem volt hova letenni. Ezért inkább nem hallottam meg. Így a rendszerem, a közös alkotással, a háttérszereppel, az "én csak besegítettem" narratívával zseniálisan megoldja helyettem, hogy ne kelljen a dícsérettel semmit kezdeni.