Amit a baleset átrendezett bennem 2.

Nem tudok beszélni, üres a fejem. Arról van szó, hogy elfelejtettem, hogy mit akartam. Át kellene adnom valami fontos üzenetet, de sajnos nem emlékszem rá. Arra sem, hogy ki küldte. Mit is akartam? Azt tudom, hogy te ki vagy. Azt éppen nem tudom, hogy én ki vagyok. Nem értem, hogy mit mondasz. Fáradt vagyok, nagyon fáradt, és rendkívül haszontalan, izé, és nem tudom, hogy mi volt az az üzenet, vagyis, az értelmét nem tudom, valahogy úgy hangzott, hogy "kevés világít a járat motor, de te megzabolázza" ennek nincs értelme. Ugye? Vagy te érted, csak én nem? Csak azért csinálsz úgy, mintha értelmes lenne, hogy ne keseredjek el? Csak azért csinálsz úgy mintha normális lennék? Nyugodtan megmondhatod, hogy hülye lettem. Nem tudom, volt valami, amit még mondani akartam, csak várj egy kicsit….tettél valami mozdulatot és arról jutott eszembe. M betűvel kezdődött, vagyis M hanggal, betű, az csak írva vagyon, mmm…margaréta, matt, malária, ma, miatt, mert, mit, már, mér, mór, most, majd, mükéné, mars, mint, mart, martos hanga, az vagyok én, megvan! Szia! Hanga vagyok. Én vagyok, a Hanga. Hangya. Tanga. Kanga. Haha. Ennek nincs értelme? Miért minek van-,log%+/"1(? .
Tegnap olvastam valami jót. De nem tudom átadni neked, mert nem emlékszem már, hogy miről szólt. Valamit írt Márai, arról, hogy az értelem kevés a megértéshez. Meg azt is mondta, hogy gondolj erre, amikor büszke vagy, mert azt hiszed, érted ezt, vagy azt. Szóval, hogy….Ezt a fél oldalt 2 óra volt, amíg megírtam. És nem lett semmi értelme. Vagy szerinted lett?

Kognitív lassúság. Ezt lehet így nevezni. De ez a pár szó nem mond el semmit arról, milyen az, amikor a világ tempója gyorsabb lesz nálad. Amikor egy beszélgetés nem párbeszéd, hanem elsuhanó zaj. Amikor egy szöveg nem értelmezhető egészként, csak szavak soraként, amelyek nem állnak össze. Néha így érzékelem ôket, amikor egy sort ötödszörre olvasok el, vagy bármennyire koncentrálok, nem sikerül lépést tartanom a másik gondolatmenetével.

A rehabilitáción azzal szembesültem, hogy a hangsúly főként a test helyreállításán volt, miközben a lelki romok szinte érintetlenek maradtak. Pedig az, amit belül él át az ember egy ilyen esemény után, az szerintem lényegesebb, és sokkal nehezebben gyógyítható. Én még mindig tanulom ezt az új önmagamat. A stroke előtt azt hittem, ismerem az érzelmeimet. Jöttek-mentek, mint az évszakok. Voltak határaik. Én irányítottam őket. Utána azonban elszabadultak, kontrollálhatatlan sodrássá váltak, amelyek váratlanul rántottak magukkal. Egyik pillanatban még majdnem jól voltam, aztán hirtelen rám omlott a szomorúság, és sírtam ok nélkül. Máskor apróságok gyújtották be a dühöt: egy félreértett szó, egy pillantás. És voltak napok, amikor semmit sem éreztem. Üres voltam. Mintha valahonnan távolròl figyelném az életemet. A körülöttem lévők nem mindig értették. Hogyan is érthették volna? Látták a külsőt, azt, hogy "rendben" nézek ki, hogy mosolygok a jó napokon. De nem látták a belső háborút. A zavart, a szégyent, a kimerültséget, hogy idegennek érzem magam a saját testemben és elmémben. Sikítani akartam, elmagyarázni, hogy ez nem én vagyok. Hogy nem vagyok gyenge, túlérzékeny vagy nehéz természetű, csupán túléltem valami hatalmasat, ami átírta az agyamat és elvette a stabilitást, amit korábban természetesnek vettem. Volt idő, amikor attól féltem, hogy ez az állapot végleges. Hogy soha nem leszek újra "rendben". Ma már tudom: a gyógyulás nem visszatérés. Nincs hova visszamenni. Ami volt, nem lesz újra. De attól még lehetek jól.

Középiskolában végig kitűnő volt a bizonyítványom. Nem voltam stréber, abban a klasszikus értelemben, nem tanultam sokat, egyszerűen rámragadt a tudás, az agyam olyan volt, mint egy szivacs, elég volt átolvasnom az anyagot, és már tudtam, az érettségire sem tanultam különösebben, mégis ötös lett minden, volt 2 nyelvvizsgám, akárhova felvettek volna egyetemre, mehettem volna a Corvinusra, de engem nem érdekelt semmi, nem éreztem semmivel kapcsolatban olyan izgalmat, mint amit egy fekete falú terem okozott, és az emberi test, amint végigmegy ezen a termen, és a testtartása, a lépéseinek a jellege, a szemének egyetlen pislantása milliónyi bizonyíték jelleméről, a hangulatáról, a körülményeiről. Meg akartam tanulni ezt a bűvészetet, úgy tenni, mintha nem én lennék, és akkor még nem gondoltam, hogy ennek az az ára, hogy meg kell ismernem önmagam. És amikor először próbáltam igazán nem én lenni, akkor vettem észre, hogy nincs hova elbújni. A szerepek nem takartak el, hanem felnagyítottak. Amit addig ügyesen kikerültem magamban, az ott állt előttem meztelenül, és nem lehetett rá azt mondani, hogy "ez csak technika". A testem nem hazudott. A hangom színe más volt, amikor bizonytalan voltam, a vállam megfeszült, ahol bátorságot akartam mutatni, a tekintetem mindig elárult. Rájöttem, hogy amit bűvészetnek hittem, az valójában figyelem. Kíméletlen, pontos figyelem – kifelé és befelé egyaránt. És miközben mások járását, hallgatásait, félrenézéseit tanultam olvasni, lassan kénytelen voltam elolvasni magamat is. A saját reflexeimet, a meneküléseimet, a megszokott pózaimat, azt, hogy hol vagyok túl gyors, hol túl fegyelmezett, hol túl okos ahhoz, hogy jelen legyek. Addig az eszem volt a menedékem, a könnyű ötösök, a magától értetődő megfejtések, a gyors megértés. Itt viszont nem jutalmazták az okosságot, nem számított, mit tudok, csak az, hogy mit merek. Hogy elbírom-e a csendet, a nézést, azt az egyetlen másodpercet, amikor nincs kapaszkodó, és mégis maradni kell. Akkor kezdett derengeni, hogy talán ezért nem érdekelt semmi más. Mert minden másban el lehetett bújni a teljesítmény mögé. Itt nem. A fekete falú terem nem adott visszajelzést, nem dicsért, nem ígért jövőt. Csak annyit kérdezett újra és újra: itt vagy-e. Valóban.

Nem tudtam, hogy ez a tanulás nem felfelé vezet, hanem befelé, nem szerepeket fogok gyűjteni, hanem rétegeket veszíteni. És hogy a legnehezebb szerep végül az lesz, amelyikben nem lehet úgy tenni, mintha nem én lennék. Tulajdonképpen az egész olyan, mintha erre készített volna fel. Nem arra, hogy visszatérjek, hanem pont arra, hogy maradjak. Hiába mondják, hogy ebből fel lehet épülni 98%-ra, és én fel is fogok, és mindjárt visszatérek a régi kerékvágásba, nem. Mert az már nem ugyanaz lesz. Milliò bizonytalanságom van nap mint nap magammal, benne van a szünetben, amikor nem találom a megfelelő szót, ott van a fáradtságban, miután "végzem a dolgokat", amelyek régen egyszerűnek tűntek. Bizonytalanság abban, hogy mit kezdjek az életemmel, most hogy már nem vagyok színész - és nem csak azért nem vagyok az, mert nem tudok, hanem nem is akarok, mert megváltoztam. Nem vágyom arra hogy engem nézzenek, sőt rosszul vagyok a gondolatától, mert nem akarok közölni semmit a jelenlétemmel, inkább befogadni. Pl. beszélgetésben nem megszòlalni, hanem megfigyelni a többieket. Nem állítani, hanem kérdezni. Nem a terem közepén lenni, hanem érezni, hogy fal van a hátam mögött. Irtòzom a nyilvánosságtòl, legjobban egyedül érzem magam a természetben. Az erdő tanított nekem valamit, amit nem tudtam sehol máshol megtanulni, csak a természetben: hogy ne küzdjek semmi ellen, hanem simuljak bele a dolgok folyásába, mert attòl még úgyanúgy fognak folyni, hogy én ellenállok, csak jobban fog fájni.

Valami ősi tudás már volt bennem gyerekként is erről, amikor egyszer apukámnak adtam tanácsot, amit én már el is felejtettem, de ő, olvasgatva a kéziratomat felemlegette, és annak idején meg is osztotta a blogján:

"Volt egy igen nehéz napom tavasszal. Ha az ember próbál valamit, valakit nagyon védni, de a körülmények legyőzik és védence megsérül az keményebb kudarc saját magunk vereségénél.
Kiborultam. Lányom (12 éves) ült mellettem a buszon, és hallgatta némaságom, nézte a semmibe meredő tekintetem. S egyszer csak megszólalt:

- Apa! Nem emlékszel mit mondtam az öcsémnek, amikor azt kérdezte, mit kell csinálni majd nyáron, ha a folyóban úszkálva egyszer csak elkapja az örvény?

Látta rajtam a nem választ, bár ki nem mondtam, de nem is várt annyit, hogy a sóhajtás után szóra nyissam a számat.

- Azt mondtam neki:
ha küzdesz ellene, akkor legyőz, mert erősebb nálad, s addig húz, míg el nem fáradsz. Hagyni kell, hogy levigyen és ott el fog engedni. Akkor aztán feljöhetsz.

Máig sem tudtam magam túltenni az élményen, ahogy a lányom rendbe tette a sérült lelkemet. Furcsa érzés, amikor a tanítvány visszatanít. Köszönöm a sorsnak, hogy ezt megadta nekem - azóta többször is!"