Amit a baleset átrendezett bennem

Hosszú ideig két érzelem küzdött bennem, életre-halálra menő küzdelmet folytattak, mint két patkány, akiket összeeresztenek, miután hetekig egy ketrec két sarkában tartották őket, éhezve, reszketve, egymás szagától ingerelve, de sosem érintkezve, csak várva, hogy mikor törik meg a fal, mikor csapódik fel a rács, mikor kell majd végre harcolniuk. Egyszerre vagyok hálás, amiért a felépülésben idáig jutottam. Már alig látszik valami a járásomon, csak a bokám, meg a lábfejem, és a lábujjaim húznak még kicsit az be, a vállam, a felkarom teljesen ép, csak könyöktől lefele vannak problémák….de dühös vagyok, amiért ez az út egyáltalán létezett, végtelenül dühös, és még mindig nem értem, hogy miért, miért én, miért most, miért minden egyszerre jön, és mikor azt hiszem, hogy már nem tudok elviselni több szenvedést, akkor még egyszer megtörténik. És kezdhetem elölről. És ez a két patkány, a düh és a hála egyszerre van jelen, és nem tűnik úgy mintha az egyik erősebb lenne a másiknál, csak lassan kifárasztják egymást és meghalnak mindketten. És utána jön a semmi. Üresség. Csend. Elfáradtam az állandò keresésben, hogy mindenkinek van valami elmélete, hogy miért történik ez, biztosan valami nagyot és mélyet tanultam meg az élet lényegéről, valami olyat, amit hogyha ez nem történik, akkor nem tudhatnék. Anyukám jött látogatòba a rehabra, azt mondta, hogy ahol vagy oda jöttél, és én esküszöm hogy pròbáltam így nézni, hogy én most ide jöttem, mert itt van dolgom, de azon kívül, hogy minden porcikámmal kívántam nem ott lenni, nem láttam semmit. És azt gondoltam, hogy felfordulhat mindenki, aki azt hiszi, hogy ettől most többet tudok az élet lényegéről, mint előtte, mert egyáltalán nem így van, ezt csak azért mondják az emberek, mert így könnyebb elviselni.

De amikor elkezdtem írni  - és pont azért, mert elkezdtem - végiggondoltam messzebbről, ránéztem több, mint egy év távlatábòl ömagamra és számba vettem azokat a dolgokat, amiket a sztròknak köszönhetek. Amiket - bár meg lehet tanulni máshogyan is - ennyire intenzíven és valódian azt gondolom, hogy csak egy ilyen horderejű dolog képes megváltoztatni egy emberben.

Először is elvette azt az illúziómat, hogy én irányítom az életemet. Gondoltam valamit, hogy mivel fogok foglalkozni egész életem során, elvégeztem érte egy 5 éves egyetemet, és mindössze 2 évet töltöttem ezen a pályán, egy olyan pályán, ami megkívánja, hogy az egész életedet rátedd, hogy ne legyen semmi se olyan fontos a magánéletedben, mert itt nincs olyan hogy kiveszel szabadságot, ha a barátodnak esküvője van, vagy az öcsédnek szalagavatòja, vagy a kiskutyádat elütötte egy autò, és nem tudsz bemenni dolgozni, mert a szemeid fel vannak dagadva a sírástòl, de még beteg se lehetsz, mert akkor elmarad miattad egy előadás, 600 embernek okozol csalódást, és hogyha mindenki otthon maradna akkor, amikor beteg, akkor minden harmadik előadás elmaradna, szòval játszottam már lázasan, hogy azt se tudtam hol vagyok, úgy is, hogy nem volt hangom, csak valahogy az előadás idejére csináltam magamnak Tantum Verde sprayből, fokhagyma-gyömbér-méz kombòbòl, sós vízzel gargarizálásbòl, de se előtte, se utána meg se tudtam szòlalni, úgy is, hogy a takarásba be volt készítve nekem a hányós vödör, és mindig amikor kimentem, akkor arra kanyarodtam, és könnyíttettem egyet magamon, és reggeltől éjjelig bent töltöttem az életemet az egyetemen, és énekeltem, táncoltam, fejen álltam, végtelen mennyiségű drámát elolvastam, és pròbáltam, pròbáltam, pròbáltam….és közben azt hittem, hogy én irányítok, hogy az én akaratom érvényesül az életem minden területén, és az életemen való uralom a kezemben van. Hogy amit eltervezek, az úgy is lesz, ha eléggé akarom. De most már látom, hogy ez nem így van. Van olyan, hogy el kell engedni ezt, és teljesen át kell adni a kontrollt, a Sorsnak, vagy a Jóistennek, de én nagyon sokáig nem tudtam elengedni. Még az után sem, hogy az első sztròk levert a lábamról, próbáltam megőrizni magamban az illúziót. Mikor azonban végleg sikerült, akkor hihetelenül felszabadultam. Azt mondtam magamban, hogy kész, elfogytam, tessék. Csinálj velem, amit akarsz. Megtanultam csak lenni. Nem érezni, nem akarni nem haladni. Ez nem mindig praktikus, társaságban kifejezetten zavaró, feladatoknál akadály. De létezésként felszabadítò. ilyenkor nem érzek sem szomorúságot, sem örömet, sem sietséget, sem lassúságot, nem hiányzik semmi, nem vágyom semmire, nem érzem azt, hogy valamit tennem kéne, hogy valakinek meg kéne felelnem, igazábòl nem érzek semmit, csak vagyok. Mint egy növény.

Az anyag egy nagy folt, a gumi vékony volt, de én csak húztam tovább

Elszakadt a jelmezem, itt vagyok meztelen, de én se vagyok rondább

Mint ez az ember, ki az énjét keresi, én vagyok, csak tompább

Alakját elmosta a köd, szagtalan ráfosta tejföl-sűrű valóját

Nem hagyta gondolkodni, lyukat befoltozni, megkeresni dugòját

Kapkodott bután a régi rend után, sülyesztette hajòját

A listák, a tervek, önkínzò elvek a "majd én", a "nekem kell"

éhség-faló torok, az a fajta, ami mindent kevesell

most úszik a ködben, üres és rádöbben hogy ez is mind bagatell

Hogy nincs semmi dolga, csak maradni mint szolga és nem kérni rá értelmet

Mint lázra takaròt, sztorinak csattanót mit az írò késleltet

Engedni hogy fájjon, új formát találjon és ki hajtson az élet

A keze kinyílik nem azért mert feszítik, nincs erő szorítani

a semmit.

Elvette azt az illúziòt is, hogy erős vagyok. Összeroppantott, megrágott, és kihányt, és ott csillogtam az aszfalton, egy ronda kis hányás, és ott levés közben egy nagyon fontos felismerésre tettem szert: Rájöttem hogy az erő, igazábòl abban rejlik, hogy nem félsz kimutatni, hogy gyenge vagy. Valójában ezt már tudtam ezelőtt is, de most más szinteken éltem meg, nem csak magammal kapcsolatban, hanem másokkal is. Sokkal inkább észreveszem magam körül is a szenvedést, és együttérzek vele, még azt is észreveszem, amit a másik takargatni próbál, mert ez az ösztönös reakciònk, hogy ha valami fáj, akkor azt eldugjuk, hogy mások ne lássák. Sőt sokszor még magunk előtt is szégyenkezünk miatta, vagy letiltjuk a létét. Mert félünk, hogy a másikat nem fogja érdekelni, hogy nem tud majd vele mit kezdeni, hogy ha felfedjük a gyenge pontjainkat, akkor gyengébbnek fognak látni az emberek, pedig nekem az a tapasztalatom, amit a sztroke kapcsán számtalanszor megéltem, hogy ha megosztod, hogy neked is fáj az élet, akkor azon keresztül el tudod érni a másikat, és nagyon hálás lesz érte.

Engedjétek meg hogy megosszam az egyik ilyen élményemet:

Egy elvonuláson voltam, ahol nem szabadott megszòlalni 3 napig egyáltalán, csak esténként volt egy megosztòkör, ahol mindenki elmondta az aznap szerzett élményeit. Én azt hittem, hogy nekem ez könnyen fog menni, hiszen általában szeretek nem megszòlalni, csak figyelni, de a második nap délutánjára, olyan fenyegető lett a csönd, hogy az erdőben pánik fogott el, és félelem, a fák mintha gonoszan nevettek volna rajtam, az árnyékok megnőttek, kívül és bennem is. Miután beszámoltam az élményeimről a csoportnak, és újra csendbe temetkeztünk, odajött hozzám egy nő, és egy szò nélkül megölelt, hosszan. És én tudtam, hogy tudja, hogy min megyek keresztül, és azt mondja ezzel az öleléssel: Látlak. Tudom, milyen ez. És nem vagy egyedül."

De sokkal jobb volt így szavak nélkül átadni ezt az érzést nekem, mélyebben átjött, minthogyha félòrást kiselőadást tartott volna a meditáciòban néha feltörő szorongások természetéről, hogy miért jönnek föl, és hogy hogyan kell őket legyőzni. (Egyébként nekem úgy sikerült, hogy engedtem, hogy legyen, nem csináltam vele semmit, csak megfigyeltem, mint egy tőlem független dolgot.) Érdekes módon ez pontosan az ellenkezője annak a magánynak, amit a csönd néha előhoz. A csönd először elszigetel, aztán néha mélyebb kapcsolódást hoz. Mélyebb kapcsolòdást magaddal is. Amikor három napig szinte teljesen megszűnik a beszéd, a külső inger és a megszokott társas visszajelzés, akkor gyakran elkezdenek felszínre jönni olyan belső rétegek, amelyek a hétköznapok zajában rejtve maradnak. A csend felerősíti a belső tartalmakat: félelmeket, képeket, emlékeket, szorongásokat. Nem történik semmi "rossz", csak a figyelemnek nincs hova menekülnie.

Rengeteget tanultam a türelemről, amit sosem akartam, de kénytelen voltam. Lételemem volt a haladás, hajszoltam a célokat: karrier, társadalmi elismerés, tökéletesség. Most más győzelmeket ünneplek: amikor be tudom kötni a cipőmet segítség nélkül, főzök egy ételt, vagy felkelek reggel szorongás nélkül. Tanulom értékelni azt a haladást, ami nem úgy néz ki, mint a régi normál és mégis számít. Igyekszem nem összetéveszteni a mozdulatlanságot megrekedéssel, a lassúságot a kudarccal. Valaha a tempóm volt az önéletrajzom. Minél gyorsabb, annál értékesebb. Ma egészen más szerint mérek: hogy mennyire tudok ott lenni abban, ami épp történik. Nem előzni, nem javítani, csak találkozni vele. A stroke sok mindent levetkőzött rólam, és alatta előkerült valaki, aki nem akar bizonyítani.

Nem szilárd anyagként létezem. Inkább olyan vagyok, mint valami állandóan mozgásban lévő közeg, amelynek nincsen saját formája, csak ideiglenes alakzatai. A határaim elmosódtak, a meggyőződéseim nem kapaszkodnak többé semmibe. Nem ütközöm, nem feszülök, nem állítok. Valahol útközben eltűnt az a belső koordinátarendszer, amely korábban eligazított: hogyan nézek magamra, hogyan helyezem el magam a világban. Az "én vagyok" érzése. Ez hiányzik. Nem fokozatosan tűnt el, hanem megszűnt egyik pillanatról a másikra, mintha egy áramkört kapcsoltak volna le. Addig működött, aztán sötét lett. Nem a testem változott meg látványosan, hanem az a belső folytonosság szakadt meg, amely összetartotta, hogy ugyanaz az ember vagyok tegnap, ma és holnap. A testem él. Az idegsejtjeim dolgoznak, a rendszer fut tovább. De az élmény, hogy "ez én vagyok" – nem. A testem sejtjei ugyanazok, mégis idegennek érzem az egészet. Valami belül elmozdult. Nem tudom pontosan, hogy az idegrendszeremben vagy a lelkem mélyén – egyre inkább azt érzem, hogy a kettő nem különálló. Mindaz, amit érzelemnek hívunk, a kötődések, a barátság, a szerelem, a gondolatok, a kérdések, az alkotás, az emlékek, a félelmek és vágyak, az egész személyiség az agyban lakik. Ez tudományos tény. És mégis: marad bennem egy szűk réteg, egy megfoghatatlan "én", amely nem azonos sem a tudattal, sem az ösztönökkel, sem az identitással. Valahol mindezek alatt húzódik, és úgy érzem, ez az, ami a halál után is tovább létezik. Ezt nevezem léleknek. Ebben őrződik meg mindaz, ami történik velünk – ha úgy tetszik, a sors lenyomata is –, és minden érzelem, gondolat, kötődés nyoma. Itt ér össze a kör: mert mindezek hordozója az agy. Úgy hiszem, hogy amíg ebben a testben élünk, a lélek és az agy egyetlen egységet alkot. Ez azt jelenti számomra, hogy amikor stroke-ot kaptam, és az agyam egy része oxigén nélkül maradt, nem pusztán egy funkció sérült, hanem az "én"-em szövete szakadt meg. Ez lelki összeomláshoz vezetett, identitásválsághoz, amelynek a helyreállása mérhetetlenül hosszú folyamat. Idő kell ahhoz, hogy újra megszülessen bennem az "én-érzés". Hogy az a víz, ami vagyok, új medret vájjon magának. Ebből a körülöttem élők mit sem érzékelnek, nincsenek láthatò jelei, de szüntelenül ott van bennem az érzés, hogy "ez nem én vagyok". Legalábbis nem az vagyok, aki eddig voltam. Azt mondják, szerencsés vagyok, mert túléltem. De az "életben maradás" nem azonos azzal, hogy jelen vagyok. Néha az egész inkább működésnek tűnik, nem létezésnek. A tükörben akit látok, ismerős. Ugyanúgy ülök egy asztalnál, végigmegyek az utcán. Legfeljebb csendesebb lettem. Aluszékonyabb. De bennem állandóan jelen van egy finom, de kitartó idegenségérzet. Mintha rossz életbe ébredtem volna bele.

Ma egyszerűen nem jó semmi

Szeretnék egy kicsit úgy lenni,

mint a felkelő nap és a hold

vagy úgy mint gyerekkoromban volt

hogy nem hiányzik semmi sem

tudom, hogy van Isten,

biztosan

hiszen ő küldött ide, szótlan

De ez a baj, hogy nem mondta meg miért.