Az anorexiám

A Barbi nagyon kedves lány volt. Valami rejtőzött a személyiségében, ami ellenállhatatlanná tette. Legalábbis számomra. Naiv, és kislányos lelkesedéssel és rajongással lestem mindent, amit csinált, és a tini-szappanoperákból és filmekből vett hazugságait, amiket tudtam, hogy azokból von ki, mégis elhittem őket, vagyis el akartam hinni, például, hogy neki van egy titkos képessége, amivel uralni tudja a vizet, ami csak akkor működik, hogyha senki sem nézi, de a múltkor Japánban ő okozta azt a cunamit, mert van egy ellensége, akit el akart puszítani. Azt mondjuk nem kérdeztem meg, hogy ki az, és miért, mert egyértelműnek vettem, hogy neki nagyon sok olyan ügye van, amikről mi, földi halandók nem tudhatunk. Nem is illett volna faggatni. A misztérium akkor működik, ha nem kérdezünk túl sokat

Látta a szellemeket. Néha látványosan lefagyott és meredten bámult egy pontot, transzba esett, és meg tudta csinálni, hogy teljesen befordítja a szemgolyóját annyira, hogy csak a fehérje látszott ki. Olyan is volt, hogy a szellem "megszállta" őt, és elváltoztatott hangon mondott, mindenféle félelmetes dolgokat, meg jóslatokat, arról, hogy ki fog először meghalni az osztályból, meg hogyan fog 100 év múlva kinézni ez a város: a halottak átveszik az uralmat és megszállnak minden élőt.

És én figyeltem, lélegzetvisszafolytva, nem azért, mert igazán hittem, hanem mert részt akartam venni valamiben, ami több volt, mint a hétköznap, több, mint a tananyag, a szünet, a csengő. Az általa felépített világ utat adott annak az érzésnek, hogy ami velem történik, az nem véletlen, kiválasztott vagyok, mert láthatom, hallhatom ezt. Talán akkor tanultam meg először, milyen könnyű beleszeretni egy narratívába. Milyen megnyugtató, ha valaki más hordozza helyettünk a titkot, a súlyt, a veszélyt, és nem nekünk kell különlegesnek lennünk, elég hinni abban, aki annak látszik. Nem a természetfelettivel ejtett rabul, hanem azzal, hogy mert állítani. Ez volt az első alkalom, amikor találkoztam a hatalom egyik legegyszerűbb formájával, azzal, hogy valaki ki meri mondani: rám nézzetek. És én néztem, és hallgattam, egészen addig, ameddig hagyta, hogy kiválasztott legyek, ameddig nem kezdte el ugyanazt csinálni, amit előtte a másik sulimban a lányok, hogy bezárkózott előlem a wcbe, kettesben a Nórival, és megint megismétlődött a minta, és én nem tudtam, hogy mi velem a baj. Ő végre befogadott, ő elfogadta, hogy olyan vagyok amilyen, és utána még jobban fájt ez az árulás. Mintha nem csak ő zárt volna ki, hanem a világ is, újra meg újra, ugyanazzal a mozdulattal. Egy ajtó csukódik, belül nevetés. Kívül csend. És én ott állok, próbálom megfejteni, mi az a láthatatlan szabály, amit megint nem tanultam meg.

Amit kerestem az a biztonság volt, az állandóság, nem a kiválasztottság…hogy ne zárjanak ki akkor sem, ha megunják a történeteimet, akkor sem ha már nem vagyok érdekes. Akkor sem, ha épp nincs mit adnom. Ha nem vagyok tökéletes. Ha szoknyát hordok. Ha nem teheti meg a családom, hogy márkás cipőt vesz nekem. Ha nincs mobilom. Ha apukám ragaszkodik az autójához, és népzenét hallgat. Ha szőrös a hónaljam. Ha nem tudom, ki az a Rihanna. Hogyha van rajtam egy kis felesleg.

És volt egyvalaki akinek ez teljesen mindegy volt:

Megőrülök. Megőőőőrülök. Egész éjjel őt üldöztem, ezt a kis idegesítő izét, ami fura zizegő hangot ad, és nagyon gyors, lehetetlen megfogni, ide-oda ugrál, néha szem elől is tévesztettem. Most nem fogom. Minden idegszálammal rákoncentrálok a feladatra, érzem ahogy lenyugszom, a karmaim belevájnak a parkettába, mindenem mozdulatlan, csak a farkam jár ide-oda. Az az izé nagyjából 2 méterre van tőlem, és dörzsölgeti a lábait, úgy mint aki valami rosszban sántikál, és ezúttal nem vesz észre, csak még egy kicsit közelebb kéne kúsznom hozzá, mint az árnyék, a lábamat behajlítva, egészen közel a padlóhoz osonok. A talpamon a párnáknak hála ez teljesen hangtalanul megy. Már csak fél métert kell megtennem. És ebben a pillanatban megszólal az a fura ritmusos hang, ami minden reggel, és tudom hogy nem sokkal később kapok enni, hála az égnek, mert már éhen veszek, és azt a zümmögő izét már el is felejtettem, az ágy fele nézek, a takaró alatt lassan mocorgó púpra, ami tudom, hogy át fog változni az emberemmé, csak idő kérdése. A testem kioldott a feszültségből, a karmaim visszahúzódtak, a lábaim kinyúltak, és eldőltem a fáradtságtól, a gerincemet próbálom nyújtani fekve, jobbra, meg balra átfordulok, és évezem ahogy a parketta maszírozza. A púp alól lassan kinyúl egy kéz, és a padlót tapogatja, megbököm az orrommal, kicsit türelmetlenül, de azért illedelmesen mintha azt mondanám: Igazán nem akarlak zavarni, de ha nem esik nehezedre, akkor egy kicsit iparkodhatnál a felébredéssel. És akkor megjelenik újra a látóteremben az az izé. És minden elölről kezdődik.

Ott van. Megint ott van. Mintha csak megvárta volna, hogy elgyengüljek. A levegőben rezeg az a bosszantó zümmögés, a szemem összeszűkül, a fülem előreáll. Az emberem keze közben visszahullik a padlóra, haszontalan, mint mindig ilyenkor. Sóhajtok egy nagyot – belül, méltósággal –, mert nyilvánvaló, hogy ha valaki rendet tesz ebben a lakásban, az én leszek. Lassan feltápászkodom. Már nem rohanok. A rohanás amatőröknek való. Ez most tudomány. A fejem enyhén oldalra billen, számolok. Zümmögés. És akkor—most! Elrugaszkodom. A levegőben minden lelassul, a világ értelmet nyer, a mancsom íve tökéletes, a karmaim… majdnem. Csak majdnem. Az izé egy hajszálnyival gyorsabb, és diadalmasan elsuhan a fülem mellett. Földet érek, kissé csúszva, de elegánsan persze, mintha így terveztem volna. Az emberem közben végre felül az ágyban, fél szemmel rám néz. Már megint a légy? Légy. Hát persze. Mintha ez bármit is elmagyarázna. Ránézek. Aztán vissza az izére. Aztán megint rá. Nem válaszolok, mert fölösleges. Ehelyett leülök, körbetekerem magam körül a farkamat, és úgy teszek, mintha az egész nem is érdekelne. Ez mindig működik. Az emberem odajön, és megsimogat. Tudja már a gyenge pontjaimat, megengedem neki hogy ott vakargasson a két mellső lábam között a mellkasomon, ezt nem engedem meg akárkinek, csak neki, és közben dorombolok. A dorombolásom mély, egyenletes, már-már hipnotikus. A szemem félig lecsukva, a testem elernyedt, csak az egyik fülem mozdul meg néha, alig észrevehetően. Az emberem azt hiszi, győzött a reggel, győzött a simogatás, győzött az etetés ígérete. Szegény. Nem érti a stratégiát. Az izé viszont érti. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy érti. Közelebb merészkodik. Egy kicsit még közelebb. A zümmögés már nem idegesítő, inkább… kihívó. Érzem, ahogy a testem mélyén titokban minden izom újra összerendeződik, hangtalanul. A dorombolás nem szűnik meg. Ez fontos. Ez a megtévesztés része. Az emberem keze megáll egy pillanatra.
– Na mi az? – kérdezi. És akkor a légy leül. Pont elém. A parkettára. Fél méterre. Gőgösen. Ostobán. A dorombolás egyetlen szívdobbanás alatt megszűnik.
Ugrás. Csattanás. Diadal. Na. Most már jöhet a reggeli. Felnézek rá, lassan, méltósággal, a farkam egyet billen, büszke vagyok magamra, és tudom, hogy ő is büszke rám, és tisztel engem, beleugrok az ölébe és megnyalom a kezét.

Milyen érdes a nyelve - gondoltam. Mint egy kefe. Milyen jól ki van ez találva. Hiszen többnyire kefének is használja, mosdáskor. Csak arra nem jött rá, hogy engem nem kell megmosdatni, na de nem baj, gyere adok neked reggelit te éhen-kórház. Lassan elindulok kifele, a szobámból a konyha felé, Titilla előreszalad, és ott tekergőzik a sámli körül, várakozón, de érdektelenül, próbálja leplezni türelmetlenségét, csak abból látszik, ahogyan rám néz, igézően, mintha azt mondaná: Igazán nem akarlak sürgetni, de ha nem esik nehezedre, akkor egy kicsit iparkodhatnál. Gondoltam egyet, és úgy határoztam, hogy előbb elmegyek wc-re, megnézzük, hogy erre mit reagál, még mindig tudja-e leplezni várakozását, vagy kiborul a bili. …A sámli mellett megállt egy pillanatra, rám sandított, majd látványosan hátat fordított. Leült. Pontosabban: lehuppant, ahogy csak egy megsértett macska tud, akinek most az egész világból elege van. A farka egyetlen lassú, fenyegető mozdulattal csapódott a padlóhoz. Ez már nem volt érdektelenség, ez nyílt diplomáciai üzenet: jegyzetelek. Bementem a wc-re, becsuktam az ajtót. A kilincs kattanására a túloldalon azonnal megszólalt egy halk, vádló nyávogás, olyan, mint amikor valaki nem akar panaszkodni, csak tényt közöl. Leültem, kivártam. A nyávogás elhalt, helyette jött a kaparászás. Nem erőszakosan, csak finoman, körömmel, mintha azt mondaná: tudom, hogy ott vagy, és ezt a döntést még átgondolhatod. Amikor kijöttem, Titilla már a konyha közepén ült, pont a járóútban, szoborszerű, megközelíthetetlen arccal. Felnézett rám, majd lassan, demonstratívan ásított egyet. Látod? Nem érdekel. Két lépést tettem a hűtő felé, erre felpattant, megelőzött, és a tálkához vonult, ahol megállt, rám nézett, majd a tálra. És még egyszer rám. Aztán beleütötte az orrát az üres edénybe, mintha csak ellenőrizné: hátha csoda történt az elmúlt harminc másodpercben. Jó, jó – mondtam. Nyertél. Felvettem a tálkát a földről, és feltettem a konyhapultra, melléraktam a konzervet, a konzerv mellett megjelent Titilla feje, imádta nézni, ahogyan a tálkába kanalazom azt a kocsonyás levet, biztatóan nyávogott is hozzá, ne sajnáld - ezt mondta, és én nem sajnáltam. Egyél - gondoltam - Nekem nősz nagyra szentem.

Imádtam nézni, ahogy a tálkámba kanalazta az ételt, az evés előtti utolsó másodpercek voltak ezek, amiket mindig óráknak érzékeltem, ilyenkor belassult minden, és a tálkát néztem, benne a szaftól csillogó húsdarabokkal, és a torkomból önkéntelenül előtört egy nyávogás, pedig nem akartam mondani semmit, csak ez a látvány hozta elő belőlem. És végre végre, végre az emberem befejezte a kanalazást, rámnézett, Na? Éhes vagy már? - Kérdezte, ez nyilván egy költői kérdés volt, tudhatta, hogy éhes vagyok, még ha nem is mutattam, hogy mennyire, és elém rakta a tányért végre, de nem azonnal hajoltam rá, mert van az a pillanat, amikor még tartani kell magad. Az embernek látnia kell, hogy nem irányíthat mindent. Szagoltam egyet, csak úgy, udvariasságból, oldalról, fél fejjel, mintha nem is érdekelne különösebben, közben a gyomrom már dobolt, aztán belekezdtem. Először óvatosan, pár falat, meg-megállva, mintha ellenőrizném az állagot, a hőmérsékletet, az élet igazságosságát. Hallottam, ahogy fölöttem felsóhajt. Szeretik ezt a hangot, az evés hangját, mintha bizonyíték lenne rá, hogy jól végzik a dolgukat. Néha felnéztem rá, csak egy pillanatra, nehogy azt higgye, elfeledkeztem róla.

Néztem, ahogy eszik, minden falatot megrágva, nem sietve, mint egy hercegnő, és közben néha felsandít rám, ellenőrizve, hogy még ottvagyok-e, nézem-e, tudtam hogy ez az uralkodói illedelmesség nekem is szól, ha nem lennék itt, akkor már végzett volna rég az evéssel, és már a mosakodásnál tartana, de most visszafogja magát. Egy idő után, hagytam, hadd egyen, és bementem a szobámba átöltözni, beágyaztam, összeraktam a suliba a cuccomat, kihúztam a függönyöket, az éjjel leesett az első hó, most is nagy pelyhekben szállingózott, és arra gondoltam, hogy még van egy kis időm Titillát kivinni az udvarra játszani egy kicsit, még sosem látott havat, ez lesz az első. Felvettem a kabátomat, a csizmát, közben hallottam, ahogy a konyhában elhallgat az evés nesze, majd egy rövid szünet után a mosakodás jellegzetes, apró, szorgos hangjai. Tudtam, hogy figyel. Amikor visszamentem érte, már az ajtónál ült, mintha mindig is ott lett volna, mintha nem is én találtam volna ki az egészet, hanem ő hívott volna magával. Kinyitottam az ajtót, és a hideg azonnal beáramlott. Titilla megállt a küszöbön. Nem lépett ki rögtön. Lehajtotta a fejét, megszagolta a levegőt, aztán a földet, és amikor meglátta a fehéret, hirtelen merevvé vált. Egy tappancs előrelendült, megérintette a havat, majd olyan gyorsan visszakapta, mintha megcsípte volna valami láthatatlan élőlény. Rám nézett. Ebben a pillantásban benne volt minden: gyanakvás, felháborodás, enyhe vádaskodás, és valami egészen halvány kíváncsiság. Ez hó – mondtam neki halkan, mintha bármit is számítana. Újra próbálkozott. Most már kettő lépést tett, aztán hármat, a lábnyomai apró csillagokként maradtak mögötte. Megállt, körbenézett az udvaron, a hulló pelyheken, amelyek rászálltak a bajuszára, a hátára. Meglepő módon nem menekült vissza azonnal. Inkább leült. A hó alól előtűnő fűszálakat kezdte vizsgálni, mintha valami fontos ügyben nyomozna. Aztán hirtelen megindult. Ugrált, kapkodott a pelyhek után, egyszer megcsúszott, ezen megsértődött, de nem adta fel. Nevettem, ő pedig ettől még elszántabb lett, mintha az lenne a dolga, hogy bebizonyítsa: uralja ezt az új elemet is. Ott álltam az ajtóban, a hideg ellenére, és arra gondoltam, hogy ritka ajándék ez, amikor az ember ott lehet valaki első pillanatainál. Amikor a világ bővül egy kicsit. Titilla végül visszanézett rám, a bundája tele hópihékkel, a szeme élénken csillogott. Na, jól van – gondoltam. Akkor mostantól ez is a miénk.

Kinyílt az ajtó, és valami egészen új dolog történt: a levegő hideg lett, és s a föld… a föld fehér volt. Nem éreztem semmilyen szagot rajta, amiről meg tudtam volna mondani, hogy hol vagyunk, és mi ez, nem volt ismerős a lépcső, sem a fenyőfa, mindent vastagon borított az a fehér izé. Megálltam. Ez fontos. Az ilyen helyzeteket nem szabad elkapkodni. Előrenyújtottam egy tappancsot, megérintettem azt a fehéret De rögtön visszakaptam a lábam, és ránéztem. Ez most komoly? Az arca nyugodt volt, mintha ez teljesen rendben lenne. Újra próbáltam. Két lépés. Három. A talpam alatt furcsán roppant valami, és nyomot hagytam magam után. Felettébb érdekes. - gondoltam. Ez hó. Mondta. - Hmm. Jó. És hol vagyunk? Minden új. Körbenéztem. Valami hullott az égből. Rám esett. A bajuszomra. Felháborító. De… szép. Visszanéztem rá. A világ nagyobb lett, hidegebb, de érdekesebb is. És elkezdtem élvezni. Megpróbáltam elkapni a hulló pelyheket, nem sikerült, de sebaj, rendületlenül próbálkoztam tovább, közben az egész bundám olyan lett, a földről felverődő fehér portól, mindent fel akartam fedezni, ezt az új helyet, új világot. Hiába szagoltam a földet, nem éreztem semmit így a látvány volt az egyetlen, amire támaszkodni tudtam.

Egy fél óra múlva, a kapuból visszanéztem, Titilla még mindig nem unta meg, és már alig vártam, hogy hazaérjek, és megdögönyözzem, de nagyon hosszú nap volt előttem, délután megint Komlóra mentem, és csak este 6-ra értem haza, akkor már sötét van - jutott eszembe és elszomorodtam, itt akartam maradni és egész nap csak nézni azt az örömöt …ahogy újra és újra felfedezi a havat, ezt a furcsa formáját a csapadéknak, én meg közben már a következő órákra gondolok, az útra, a mondatokra, amiket majd elmondok, az arcokra, amiket figyelnem kell, és éreztem, ahogy ez az öröm lassan eltávolodik tőlem, elindultam, a kapu csukódik, még egyszer visszanéznék, de nem teszem, mert tudom, ha megteszem, akkor itthon maradok. Inkább viszem magammal ezt a képet, elraktározom az agyamban, későbbre, estére, amikor már tényleg sötét lesz, és majd eszembe jut.

A hó mindent megváltoztatott. Nem tudom, mi ütött belém, csak vitt a testem előre, átugrottam a kerítésen, már ott voltam a szomszédban, két nagy test indult el felém, gyorsan, örömmel, hangosan. És hirtelen bevillant egy emlék. Mintha már ismerném őket valahonnan. Játszani akarnak. Érzem rajtuk. Én is szeretnék, de túl közel vannak, túl erősek, nem értem a szabályaikat. Megtorpanok. Hátrálok. A hó csúszik, a lábam nem engedelmeskedik. Körülöttem minden egyszerre történik: szag, zaj, testek kavarodása, nem tudom, hogy melyik az enyém, és melyik az övék, nincs idő gondolkodni, csak egyetlen érzés van, hogy ez már nem játék, hogy elvesztettem az egyensúlyt, a helyemet ebben a fehér világban. Aztán csend lesz. Nem fáj, csak furcsa könnyűség van, mintha már nem tartana semmi. Látom a havat közelről, apró csillogások benne. A nagyok megállnak, nem értem, miért néznek így, mintha kérdeznének. Valami meleg marad bennem, egy kép: ahogyan az emberem visszanézett, és némán megígérte, hogy visszajön, csak arra nem számított, hogy én már nem leszek itt.

Aznap este már sötét volt, amikor hazaértem. A hó még mindig esett. Az udvaron látszottak a reggeli nyomok, apró csillagok a fehérben, de már félig betemette őket az új hó. A konyhában ott állt a tálkája. Valaki elmosta.Üres volt a helye a földön.

Leültem az asztalhoz. Előttem volt a vacsora, de valahogy nem illett a képbe. Mintha egy másik történet kelléke lett volna. Nem tudom, mikor kezdtem el számolni a falatokat. Talán már előtte is. A Barbi elkezdett fogyókúrázni. Nem komolyan, csak úgy odafigyelt az élelmiszerek tápanyagtartalmára, és arra, hogy sose lépje át a napi kétezret, ami egy átlagos ötödikes lány kalóriafogyasztása, és szokásához híven, nagy feneket kerített ennek az ügynek is, mindenkinek elmondta, hogy ő bizony mennyire egészségtudatos, és azt javasolja, hogy mi is térjünk észhez, mert ez így nem lesz jó…..

Evés közben nézett, és félmondatokat tett hozzá, mint a hab tetejére a cseresznyét biggyesztette oda a megjegyzéseit, hogy ő ezt már nem eszi, hogy abban mennyi cukor van, hogy az mennyire feldolgozott. Nem volt rosszindulatú, inkább lelkes, hiszen most talált rá valamire, ami rendet ígér. Nem róla szólt ez a műsor, meg a kalóriákról, hanem arról, hogy ki irányít. Ki mondja meg, mi a jó, mi az egészséges, mi a helyes, és hogy ez a hatalom mennyire észrevétlenül tud beépülni a mindennapokba, megmérgezni minden falatot, ami a számhoz ér, és már hallom is a megjegyzéseket, látom a lelki szemeimmel a felhúzott szemöldököt, ami azt kérdezi: Biztos, hogy azt meg akarod enni?

Nem. Hogyha ez az ára, hogy elfogadjatok újra, akkor nem. És ez már túlmutatott a Barbin, ez már rólam szólt, meg az alárendelődő személyiségemről, meg a figyelemhiányról, amit otthon megéltem, és amit kisgyerekként továbbvittem minden kapcsolatomba, arról, hogy mennyire könnyen engedtem át másoknak a mércét, hogy mondják meg ők, mikor vagyok elég, mikor vagyok rendben, mikor mehetek én is be velük a vécébe. A kontroll itt jelent meg először, mint válasz. Ha mások néznek, mérnek, megítélnek, akkor majd én megelőzöm őket. Majd én szabályozom magam. Leszek én a legszigorúbb, mert akkor legalább nem ér meglepetés. Szépen lassan belementem a barlangba, a megszállottságba, én is transzba estem, befordítottam a pupillámat, kifele csak a szemfehérjém látszott, magamra figyeltem könyörtelenül, aztán felbukkant a szégyen, nem az evés miatt, hanem a vágy miatt, ami még mindig ott van, arra hogy beengedjenek engem is abba a wc-be.

"Ha akarsz valamit, ne akard és megkapod" . Ez az Akibújt nevű, kétfős, magunk szórakoztatására létrejött házi zenekarunk Kaukázus - Boldogság c. dalának az egyik - szerintem a legtalálóbb - sora. Ukulelével hangszereltük létező zenekarok nem létező számait, az első covidhullám idején, amikor az unalomnak már neve volt, és szellemként járt-kelt a lakásban. Ha vágysz valamire - esetemben arra, hogy elfogadjanak, tanulj meg előtte jól lenni a nélkül is, hogy elfogadnának. Mint amikor valaki előbb megtanul egyedül állni, mielőtt kézen fogva indulna el. Ez nem azt jelenti, hogy ne fájna a hiány csak azt, hogy nem abból építem magam. Hogy nem teszem feltétellé. Nem adom át másoknak a jogot arra, hogy eldöntsék, rendben vagyok-e. Megmutatom, hogy tudok jól lenni egyedül is, és akkor majd kinyílnak más ajtók, olyan kapcsolatokra amik már nem kényszerítenek ebbe beteg viszonyulásba, hogy Istenként tisztelem a másikat, mert az egész lénye azt sugározza, hogy "nézzetek rám, és higyjetek bennem". Ez az egyetlen módja annak, hogy ne az legyen rámírva: ha megkaplak, élek, hanem az: élek, és ha jössz velem, jöhetsz. És ha nem, akkor is marad valami, ami megtart.

Nagyon szigorú tanárom volt ebben, és majdnem elbuktam a leckéjében, de végül is sikerült velem megértetnie amit akart. Mostanra elérkeztem oda, hogy nem akarok semmit bizonyítani. Nem akarok tetszeni. Nem akarok kiválasztott lenni. Csak elfogadni azt, ami van, és azt is, ami nincs. Lehet, hogy a boldogság nem cél, hanem mellékhatás, valami, ami akkor történik meg, amikor már nem akarom kierőszakolni. Nem kapaszkodom bele, csak hagyom, hogy jöjjön – vagy ne jöjjön.