Egy utazás

Isten olyan lehet, mintha a babakocsiból a saját gyermeked kitátaná a száját és egyszerűen felfalna. Te közben csodálatos gyönyörűséget éreznél, és felolvadnál a gyomorsavában.

Ez egy hallucinációm egyik képe volt, és nagyon találònak éreztem.

Ez a tapasztalat azt értette meg velem, hogy Isten nem egy mindenható, fenséges, "fölöttem álló" valaki, hanem radikálisan kiszolgáltatott, mégis teljesen abszolút. Ez nagyon közel áll ahhoz, amit sok misztikus – vallástól függetlenül – megélt: hogy az isten nem megőriz, hanem felold. És az, hogy ez egyszerre gyönyörű és rettenetes, nem ellentmondás. A legtöbb autentikus misztikus leírás pontosan ettől hiteles: nem vigasztal, hanem igaz.

A teremtő erő, aki egyszerre a legtörékenyebb és kiszolgáltatottabb formában van jelen a világban, de mégis alkalmas arra, hogy megsemmisítsen téged, és ez a megsemmisülés egyszerre fájdalmas, de gyönyörű is. Mert el kell engedned hozzá mindent és mindenkit, fel kell oldòdnod hozzá, és megszűnni olyan formában létezni, ahogyan addig voltál, de hogyha ez sikerült akkor célba értél.

Aztán még egyéb képekben is megközelítette a témát a gomba bennem, volt közöttük nagyon félelmetes is, kellemetlen, szép, és olyan is, amit így jòzanul már nem értek, csak valamiért erre asszociáltam arròl, hogy Isten. Nem tudom, hogy miért ez a téma jött elő ezen utazásom alkalmával, másodszorra gombáztam életemben, és utoljára, azòta nem is, mert ezt az élményt nem tudtam feldolgozni, és utána hònapokig pánikbetegséggel küzdöttem, és féltem a haláltòl. Olyan képeket tárt elém ez a pszichoaktív szer, amikre nem voltam felkészülve.

Megpròbálom ezeket a képeket leírni, és megmagyarázni, de egészen biztosan nem lesz úgy érthető, ahogyan én átéltem.

Egy lézerrel megvilágított táj, amiből nem tudok kilépni. Újra és újra elégek. Aztán visszajövök. Nem találom a kijáratot. És nem tudok sehova elbújni a lézer perzselő forròsága elől, érzem a bőrömön ahogy több iránybòl belém hatolnak a sugarak és felolvasztják a belső szerveimet, belülről folyékony leszek, mint a forrò láva. Ez a táj úgy tűnik, hogy nem rendelkezik határokkal, végtelen, és hatalmas. És nincs kijárata. Ez a kép úgy jelent meg előttem, mint valòság, És tudtam, hogy a lézer csak akkor olvaszt fel, hogyha nem látok tisztán, hogyha nem tudom hova léphetnek, merre mozdulhatok, ha tudnám, akkor kijárat is lenne. De ismeretlen volt. Isten ismeretlen volt számomra.

Egy éneklő folyò, ami az énekének a ritmusára vett fel különböző alakzatokat, mint egy élőlény, amely a hangján keresztül lélegzik, és a kilégzéseire belém költözött, a belégzéseire meg megváltozott, volt hosszú hajú táncos, aki a dallamra fonja és kibontja magát, volt kígyò, ami minden hangra új ívbe csavarodott, madárraj, ezüst, felhők, amiknek az árnyéka volt a tereprendező erő, minden a földön követte az árnyékainak változását, és amikor belém költözött, akkor én is felhő voltam, a testem elpárolgott, és lecsapòdott kis porszemeken a levegőben. Ebben a képben azt éltem meg, hogy nem tudok az Istenen kívül létezni, semmi ami a világon van nem tud, és minden, ami létezik azért létezik mert ő akarja, hogy létezzen, még Kim Dzsongun is

Mák és porcukor. Mindent hamu borított, azonban ha megnéztem közelebbről, akkor láttam, hogy ez mák. És ami esik, az nem hò, hanem porcukor. Mák és porcukor. Mindenhol. Az egész képnek volt egy nagyon torokszorítò elmúlt hangulata. Azt tanította nekem ez a kép, hogy az Istenképemet már meghaladtam, a felhőn csücsülő bácsit, akihez esténként összetett kézzel imádkozzuk az énistem jò istenemet, de nem alakult ki új, és ezért nem tudok hogyan kapcsolódni a világhoz.

Fekete űr. Semmi. Ez volt a legijesztőbb, mert tudtam, hogyha bele megyek akkor onnan nincs visszaút.

Az élményeim nagyon pontosan mutatják azt, hogy hogyan dolgozik az elme, amikor nincs már narratív kontroll. Ezek nem "üzenetek" abban az értelemben, hogy megfejtendők lennének. Inkább érzetcsomók, amelyekhez később az élet eseményei tapadnak hozzá jelentésként. Nem tudom őket elmagyarázni, mert a magyarázat nem elég ahhoz, hogy megértsd. Érdekes – és egyáltalán nem véletlen –, hogy a későbbi testi összeomlásom értelmezhetővé tette azt, amit akkor még feldolgozhatatlannak éreztem.

A gombázás alatti tapasztalatom tulajdonképpen egy kényszerített identitásvesztés volt. Nem én döntöttem az elengedésről hanem megtörtént velem. A közvetlenül az élmény után jelentkező pánik, a halálfélelem, a hónapokig tartó szétesés azt jelzi, hogy az élmény megelőzte az idegrendszeri és pszichés kapacitásomat.  A későbbi sztrók és az azzal járó veszteségek (képességek, szerepek, színészidentitás) ugyanazt a mintázatot ismételték meg, csak lassabban és társadalmilag érthetőbb módon. Ezért tudtam utólag integrálni azt, amit akkor nem.

Az Isten boldog.

Ez nem egy képben jött, hanem egy érzésben, de ezt is csak később fejtettem meg. Nem valamiféle objektív értelemben igaz ez, hanem azt fejezi ki: a világ nem omlik össze attól, hogy én összeomlottam. A teljesség nem szorul rá az én épségemre. Ez egyszerre felszabadító és kegyetlen felismerés. Felszabadítò, mert azt jelenti, hogyha le tudok mondani az egómról, az identitásomról, és fel tudok oldódni a gyomorsavban, akkor én is boldog leszek, amíg viszont ragaszkodom hozzá, addig különálló vagyok, és megélem a fájdalmat.