Hormonok

Congenitalis adrenalis hyperplazia. CAH. Magyarul mellékvese túlműködés. Ez egy veleszületett, öröklődő hormonbetegség, amely a mellékvesekéreg működését érinti. A mellékvesékben hiányzik egy enzim, a 21-hidroxiláz, ami miatt a szervezetem nem tud elegendő kortizolt termelni, hormonhiány következtében a mellékvese túl sok androgént (férfihormont) termel, mivel szeretné pòtolni a hiányzó kortizolt. Következmények: Szerencsére esetemben late-onset CAH-ról van szó, tehát a tünetek csak kamaszkorban jelentkeztek, de újszülötteknél lányoknál lehet a külső nemi szervek maszkulinizációja, súlyos formában sóvesztés, kiszáradás, életveszélyes állapot. Esetemben csak annyi a tetten érhető következmény, hogy menstruációs zavaraim vannak, a kezelésére vannak gyógyszerek, élethosszig tartó hormonpótlás, és eléggé nehéz teherbe esnem, van rá némi esély de kb annyi, mint egy tücsöknek miniszterelnöknek lenni. Na jó. Annál valamivel több. De nem sokkal. Ez a betegség viszonylag ritka. 0,5-1%. Ebben az 1%-ban is pont benne vagyok.

Az első sztròkom után 2 hétig feküdtem. Nem tudtam felfogni mi történik, egy nagyon jòtékony köd volt az agyamon, ami nem engedte, hogy rám zúduljon hirtelen annak a súlya, hogy lebénult a fél oldalam, persze éreztem hogy nem mozog, de azt hittem, ez csak átmeneti állapot, fél év múlva, vagy 1 év múlva már csak egy rossz emlék lesz ez az egész. Teljesen meggyògyulok. Az orvosok magyaráztak az agy plaszticitásáròl, hogy az agyamnak az a része, ami nem kapott oxigént, elhalt, de új idegpályákat fogok kiépíteni, átvehetik más részek ezeket a funkciókat. És én ebbe meg is nyugodtam, hogy akkor semmi gáz. Rendbe fogok jönni. Nem tudom, mikor volt a felismerés, hogy ez nincs így, 100%osan soha nem fogok felépülni, még ha kívülről nem látszik, akkor is érezni fogom, és nem is egyszerre jött, hanem valahogyan lassan, mint ahogy átmegyünk egyik évszakbòl a másikba, egyszercsak azt veszed észre, hogy megint tél van, megint 3000 réteget kell magadra húznod, mielőtt kilépsz a lakásbòl, megint az ocsmány, kék kesztyűdet veszed fel, nem tudod miért nem cserélted még le, azzal ámítod magad, hogy nem volt időd elmenni kesztyűt nézni, de igazábòl azért, mert szeretsz szenvedni. Meg szereted sajnálni magadat. Akármikor valami szerencsétlenség történik, például késik a vonatod, és már a tököd kivan a MÁV Pécs-Pest útvonalával, amin MINDEN alkalommal késik legalább egy negyed órát, ezt volt alkalmam felmérni azzal a néhány alkalommal amíg a két város között ingáztam, mert a munkám a Nemzeti Színházban oda kötött Pestre, de a férjem meg ide kötött Pécsre, és egyiktől sem voltam képes megválni, pedig lassan ideje lett volna, mert egyre nehezebben volt ez így tarthatò. Akkor mindig előveszed a pesszimista énedet, és elkézpzeled, hogy itt fogsz megrohadni a vonaton, valahol Kispusztulatfalva és Üszöghegy között, te egyedül, mert az ugye nem érdekel, hogy rajtad kívül még 200 másik ember van ugyanebben a helyzetben, az önsajnálat pont attòl olyan szívszaggatò, hogy az ember teljesen egyedül érzi magát, és végtelenül igazságtalannak a helyzetét.

Ezeken a hosszú vonatutakon van egy sajátos, álmosító lebegés. Az ember bámulja a tájat, de valójában nem látja, a szemet csak viszi az elsuhanò villanypòznák ritmusa. A telefon lemerült, a könyv nem köt le, a teendők messze maradtak, és egyszer csak ott marad a puszta jelen, az unalom súlya alatt. Ilyenkor az agy elkezd játszani: a szemközti ülésben doboló lábú fiatal srác hirtelen rockzenekar dobosa lesz, aki titokban a körút aluljáróiban gyakorol. A napsárga kabátos nő valójában botanikus, aki egy ritka magot visz a zsebében, és egész Európát átutazza, hogy elültesse Finnországban, a gyerekével veszekedő nő sosem akarta a gyereket, csak azt remélte hogy majd ha gyereke lesz akkor azzal magához láncolhatja a pasiját, de a csávò már azelôtt lelépett, hogy a gyerek kiderült volna, abortuszròl szò sem lehetett, hát rajtamaradt a poronty, egyébként szereti, csak néha jó lenne elutazni három hétre valahova, és nem gondolni rá…nekem vajon lesz valaha gyerekem? Na ez is egy olyan pont, ahol nagyon jòlesik magamat sajnálni. Kamaszkorom òta. Először nem jött meg, már minden lánynak megjött, csak nekem nem, és emiatt nagyon kezdtem szégyellni magam, nem tudom miért, úgy éreztem, hogy nem vagyok nő, hogy van valami baj velem, valami lelki gond, amit meg kell oldanom, biztos amiatt nem jön meg, voltam talpmasszázson, nyirokmasszázson, kineziológisnál, Bach-virágterápián, antropozòfus orvosnál, akupuktúrán, családállításon, és még ki tudja hány kuruzslònál, meg természetesen nőgyògyásznál is, de semmit nem talált egyikük sem, vagy nem oldotta meg a problémát. És közben telt, múlt az idő, és lassan 18 éves lettem, és még mindig nem jött meg, közben voltak egyéb komplexusaim is, például, hogy kicsi a mellem, és nagy a fekenem, emiatt nagyon sokáig csak szivacsos melltartòkat hordtam, olyan volt, mint egy színpadi kellék, felveszem, és hirtelen "megjelenik" valaki, aki lehetnék, ha a természet is úgy akarta volna. A zuhanyzóban mindig a sarokba mentem, háttal mindenkinek. Annyira féltem, hogy valaki ránéz a mellemre - vagyis arra, hogy nincs - és megjegyzést tesz. Vagy csak egy pillanatig tovább néz, mint kéne. És néha tényleg megfordult a fejemben, hogy milyen lenne megcsináltatni. Mint egy megoldókulcs minden bizonytalanságra. De aztán meg az az érzés, hogy nem magamért tenném. Hanem hogy ne kelljen ennyit szoronganom. Hogy nehéz lenne úgy élni, hogy tudom: valamit megváltoztattam magamon csak azért, mert nem voltam elég ahhoz, hogy elfogadjam. És nem mertem magamhoz egy fiút sem igazán közel engedni, mert féltem, rettegtem attòl, hogy mi van ha egyszer, az egyikkel eljutunk valameddig, és arra kerül a sor, hogy levegyem előtte a melltartòm. Nem-nem. Arròl szò sem lehet. Ezért kialakítottam egy elérhetetlen-titokzatos személyiséget, hozzá egyébként szép voltam, szóval akadt bőven udvarlóm, de egyikükbe se voltam szerelmes, olyan mélyen volt bennem ez a vonás, ez az álca, hogy nem volt tudatos, csak egy idő után mindenkivel szakítottam, mert nem éreztem semmit. Pedig akartam. Akartam szerelmes lenni. Szerettem volna azt az érzést amikor lepkék vannak a gyomrodban, egyszerre a szívdobogásod gyors, összevissza, és teljesen kontrollálhatatlan, indokolatlanul vigyorogsz; teljesen elveszted a valósághoz való viszonyodat, és csak rá tudsz gondolni, azt az érzést, ami még a csapbòl is folyik, minden erről szòl, az összes szám a rádiòban, a kövér nagybácsik pajkosan rádkacsintanak és mosolyognak a bajszuk alatt, és megkérdezik, hogy na van már valami ficsúr, aki eltekerte a fejed? És te nem akarsz válaszolni. Mert amúgy is nagyon kínos egy ilyen kérdés, de akkor főleg, ha nem tudod, hogy mit válaszoljál rá, mert éppen most határoztad el, hogy Karácsony után szakítani fogsz a Gyurival, mert nem érzed. Megint nem. És kezded azt hinni, hogy valami baj van veled, már megint, mert nem tudsz szerelmes se lenni, és nem is jön meg, és hagyjon békén az egész világ.

Aztán mégis volt egy fiú, aki érdekelt. Ez sem volt a klasszikus szerelem, nem táncoltak lepkék a gyomromban, és nem vert hevesebben a szívem, ha rá gondoltam, de volt a személyiségében valami, pimasz flegmaság, olyan, mintha egy vállrándítás lenne az egész fiú, a hangja olyan, mintha valahonnan messziről szòlna, a bőre ismerős, és valami bizsergésfélét éreztem a csuklòmban, amikor először megfogta a kezem. Végtelen szabadságot. Végre. Ezt gondoltam.

Az első szex szörnyű volt. Nem kellett volna, hogy megtörténjen. Csak szerintem ő is meg én is tùl akartunk rajta esni, évekkel később bevallotta nekem, hogy neki is én voltam az első, csak erről valahogy nem beszéltünk, meg úgy általában a szexről nem sok szò esett közöttünk, nem tudtuk hogy hogyan kell ròla beszélni, mint egy ismeretlen távoli rokonról, aki kiszorult a családbòl, és egy ideig még felköszönt szülinapod alkálmából facebookon, de aztán már azt sem, mert fura, hogy 3 éve csak annyit beszéltek, hogy Boldog Szülinapot! Köszi. Mind a ketten egy kicsit részegek voltunk, nem nagyon, csak pont annyira, hogy a gátlások feloldódjanak, a nevetések ne legyenek őszinték, és mindent egy picivel könnyebbnek érzékelj, mint amilyen, de amikor megtörténik az első érintés — gyengéd, de nehéz; mint ha súlya lenne, akkor megérzed, hogy ez most az, és onnantòl minden visszafordíthatatlan, csak megy előre, és te nem akarsz szòlni, hogy még ne, mert már annyiszor mondtad ezt és unod és elfáradtál, és igazábòl belé szerelmes vagy, legalábbis azt hiszed, hogy amit érzel az szerelem, és leveszed előtte a melltartòdat, nem mondasz semmit, csak leveszed, és ott vagy minden páncél nélkül, mint egy bogár a hátára fordulva. A bőrödön, az egész testeden, a puhaság helyett csak egy nyomást érzel — hideget, keménységet, amit nem lehet átírni vágyra, még akkor sem, ha minden tagod azt akarja. Valami elakadás van a testedben. Fáj? Nem. Nem fáj. Inkább olyan, mint amikor egy régi zongorán megnyomsz egy billentyűt, és a húrok csak nyikkanva adják vissza a hangot, amit várnál, de hamis lesz. Minden kísérlet, minden mozdulat olyan, mint egy gyenge hang ami nem talál rezonanciára. A nappaliban a kihúzott kanapé nyikorog, mint egy rossz lemez, ami mindig visszaugrik, vissza az eljére, akkor kellett volna azt mondani, hogy ne most, de már késő. Bejön egy macska a nappaliba, és néz, vajon tudja, hogy mit csinálunk? Mindegy. Már megtörtént. Ennyi volt. Ennyi volt? Ekörül forog minden? Ez a szex? Kimegyek wc-re megnézem. A pizsamámon vérfolt, pici, de jòl láthatò pecsét.

A saját szívverésem hangosabb, mint a külvilág, hallom a vért a füleimben és egyetlen kérdés visszhangzik: mi történt? Olyan, mintha meg sem történt volna, mintha testem teljesen lezárt volna. Szerintem akkor és ott megpecsételődött a sorsunk, azzal a kis piros pecséttel. Valami elromlott.

Tizennyolc éves voltam akkor. Elköltöztem otthonròl, Budapestre, új hely, új emberek, új én, csak az a baj, hogy nem tudom ki az az én, teljesen kifordultam önmagambòl, nem volt már védekező rendszerem, nem voltam elérhetetlen és titokzatos, hanem egy féltékenykedő, kontrollmániás, és birtokolni vágyò valaki lettem, megfojtottam pont azt a szabadságot, amit megélhettem volna vele, és butának éreztem magam mellette, meg műveletlennek, ő kiáliításmegnyitòkra járt, énnekem meg fogalmam sem volt, hogy milyen galériák vannak Pesten, örültem hogy hazatalálok. A humorom is meghalt, és valahogyan nem tudtunk egy jòt beszélgetni, mert szüntelenül bizonyítani akartam, hogy én is érek valamit, és vagyok olyan jò mint ő, magamban állandòan versenyeztem vele. Nagyon közel laktunk egymáshoz, mégsem találkoztunk sokat, ki tudja miért, és amikor találkoztunk, akkor csak kerülgettük egymást mint a kutyák, verekedés előtt.A szex továbbra is olyan volt mint hogyha két ismeretlen lettünk volna, valahogy nem tört át bennem az a hártya, ami fizikailag már megpecsételte a sorsunkat. Egyik ilyen alkalommal, amikor szaglásztuk egymás fenekét, persze nem szó szerint, és benne felébredt a vágy, bennem meg valamiféle csábítási hajlam vette át az irányítást, éppen tésztát csinált emlékszem, házilag, spagettit tésztanyomòval, minden csupa liszt volt, elkezdtünk szeretkezni, vagy inkább közösülni, durván, és gátlástalanul és egyszercsak szòlt, hogy vérzek. És nekem ott, akkor minden összeért, hogy akkor ezek szerint ez kellett, hogy valaki áttörje a páncélomat, és legyőzzön. Szerelmesnek kellett lennem ahhoz, hogy beinduljanak a folyamatok a testemben. Az egész értelmet nyert, az egész szenvedésem, önbizalomhiányom, és kínlòdásom, most már én is nő vagyok, most már nincs velem semmi gond. Olyan volt, mintha 3 réteg elpárolgott volna ròlam, és most súlytalanul lebegnék az űrben, megigazulva, és megdicsőülve, megtisztulva. A hangja valahonnan még messzebbről szólt, mint általában, azt mondta, hogy nagyon…én kimentem wcre, hogy megnézzem, és nem is álltam föl egy ideig. Aztán betettem egy tampont, és hazamentem. Nem tudom, hogy vele mi volt, kicsit ijedtnek tűnt, tényleg nem emlékszem, csak arra hogy a szobátòl kezde mindent összevéreztem amíg kiértem a fürdőszobába. Mire hazaértem, átázott a tampon, ki kellett cserélnem. Otthon felhívtam anyát, elmondtam neki is hogy megjött és nagyon örülök neki, csak egy kicsivel több vér jön a kelleténél, de lehet, hogy ez normális igazábòl, nem tudok mihez viszonyítani, mert még soha nem jött meg, szóval csak ezt akartam mondani, de most lerakom, mert azt hiszem megint tampont kell cserélnem. És negyedòránként cseréltem, és nem akart elállni, már a lakótársam is aggódott, mert ez tényleg nem normális, hogy ennyire vérzik, nem akarok bemenni az ügyeletre? Hát nem tudom…lehet hogy be kéne. De egyáltalán hol van itt ügyelet? Most költöztem fel Budapestre, fogalmam sincs ezekről a dolgokròl, hogy orvos…szerencsére a nagynéném ott lakott a mi utcánkban, így miután felhívtam őt a problémával, azzonal beparancsolt egy taxiba, és már száguldottunk is a Péterffy Sándor utcába a nőgyògyászati ügyeletre, közben megint átázott a tamponom, meg az éjszakai betét is kezdett, izgalmas volt nagyon, hogy vajon ki kell-e majd cseréltetni az autòülés kárpitját, amikor kiszálltunk direkt nem néztem oda, nem tudom mit láttam volna, de ahogy felálltam éreztem, hogy egy liter vér kizúdul belőlem, előrefutottam, hogy egy mosdòt keressek. Az épületnek olyan hangulata volt, mint hogyha 100évet visszarepültem volna az időben, és az első világháborúban, mondjuk meghalt volna mindenki, egy titkos biològiai fegyvernek köszönhetően, amit Oroszország első számú titkos laboratòriumában fejlesztettek ki, egy erősen fertőző, ismeretlen kórokozót, ami gyors halált, majd bomlást, azután ragályt okoz. Csak néhány túlélője maradt a valaha volt civilizáciònak, akik most kószálnak a világon, és próbálják újanépesíteni a földet, szòval hogyha találkozom egy y kromoszòmájú egyeddel akkor szexuális aktust kell vele létesítenem, de nem most mert pillanatnyilag nem is tudnék teherbe esni, várni kell két hetet, addig legalább megismerem a leendő gyerekem apját, de egyébként nem valòszínű, hogy találkozom ma élő személlyel ebben az épületben, mert legalább 10 perce megyek a folyòsòkon összevissza, és nem jött szembe senki akitől megkérdezhettem volna, hogy hol a mosdò. Végül megtaláltam, és megkönnyebbülten toltam le a nadrágomat, hogy kicseréljem a tampont, és akkor azt vettem észre, hogy már teljen átázott, annyira, hogy a vér úgy jött keresztül rajta, mintha nem is lenne, de a betét is, amit beraktam, és már a bugyim is, már átütött a nadrágomon, és azon gondolkodtam, hogy eddig vajon hány liter vért veszthettem összesen ezzel a kalanddal, és vajon mennyi folyik még az ereimben, és az mennyi idő amíg mind kifolyik…milyen lenne, ha meghalnék? A lány, aki belehalt az első menstruáciòba…A lány, aki nem tudott felnőni. Arra gondolok, hogy van ebben valami ironikus.

 Sok kultúrában úgy tekintettek a vérre, amely tisztátalanná teheti a földet, a vizet, a közösséget. Ez az attitűd is a halált idézi, a fertőző test, a tiltott rész, a távolságtartás képzetét. Ugyanakkor ilyenkor minden újraidul: sejtjeid nőnek, a méhed felkészül, te pedig gyakorlatilag benned hordod a halál magvait de nem mint véget, hanem mint ígéretet. Ígéretet az életre, a jövőre, a születésre. A menstruáció halál? Talán azért félünk tőle, mert ösztönösen érezzük: a halál helye nem a végső kapu. Hanem a kezdés kapuja. Vagy egyszerre a kettő.

Ettől az újjászületésélménytől fosztottak meg akkor, amikor közölték, hogy van egy hatalmas sérülés a hüvelyem belső falán, amit minél előbb össze kell varrni, mert különben elvérzek. Tették ezt kb. 1 òra várakozás, és kb. 1,5 liter vérveszteség után, majd azt is közölték, hogy a műtét előtt még muszáj vért venniük, amit én egyébként is nagyon rosszul viselek, de akkor egy cseppet sem akartam elpazarolni, és nem bírtam elviselni a tudatot, hogy még le is csapolnak, szòval azt az utat választottam, hogy akkor inkább elájulok. Mikor magamhoz tértem, már másnap reggel volt, a kòrteremben csak én voltam, meg egy nő, aki elvesztette a babáját előző éjszaka, és megállás nélkül sírt, de vele legalább ott volt a szerelme, és együtt gyászoltak, én teljesen egyedül voltam, és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, hány òra van, mi történt. Nem gondoltam arra, hogy hogyan kerültem ide, a seb okozòjára, hogy mennyire magátòl értetődő lenne az, hogy most itt legyen velem, csak arra tudtam gondolni, hogy mégsem jött meg a menstruációm, mégsem oldozott fel az alòl a súly alòl amit magamban hordtam, mint egy egyre növekvő indás növényt, ami lassan behálòzta a lelkemet, és egyre szűkebb lettem tőle, és veszítettem a színeimből, és nem éreztem magam teljesnek. Sőt. Teljesen értéktelennek éreztem magam miatta, azt éreztem, hogy én más vagyok, mint a többiek, megint kiszorulva éreztem magam valamiből.

Most már látom, hogy nincs olyan, hogy többiek, mindenki más, és igaz hogy én egy kicsivel többet kaptam az élettől, de még az sem biztos, csak úgy tűnik, mert nincsen objektív összehasonlítási alap,nem lehet összehasonlítani egymással szenvedéseket, mindenkinek megvan a sajátja, amivel meg kell küzdenie. És az élet pont attòl olyan jò, hogy megismerhetem benne embereknek a történetét, kinek többet, kinek kevesebbet tudok ránézni, de mindenkinek van legalább egy olyan problémája, amivel nem tud megbirkózni, és amivel én sem tudok mást tenni, csak megszorítani a kezét, és azt mondani, hogy sajnálom, és azt hiszem, hogy számomra ez a legfontosabb az életben. Az empátia. Akkor is, ha ez a probléma nekem nem tűnik problémának, az ő nézőpontjábòl az, és én nem is akarom, és nem is tudom megoldani helyette, az egyetlen amit tudok tenni, hogy ott vagyok mellette, és fogom a kezét. Azt hiszem, hogy ezért lettem színész, mert arra vágytam, hogy minél jobban megértsem az embereket, hogy miért viselkednek úgy ahogy, milyen gondolatok fogalkoztatják őket, és milyen erők formálták őket olyanná, amilyenek. Nekem egy alapvetően meghatározò személyiségjegyemmé vált a kívülállás, többek között ezért az érzésért amit nagyon sokáig szégyenként éltem meg, de ami mostanra kifakult, és megtanított küzdeni. Ami valljuk be, nem jött rosszul.

Még egy pár òrát elvegetáltam a kòrházban, kiszedtem magambòl a gézt, átvettem a papírokat, hat hétig nincs semmi szex, hat hét múlva kontrollvizsgálatra kell jönni, jól ráijesztettem az orvosra, azt hitte nekem annyi, jó sok vért vesztettem, de szerencsére még épp időben bejöttem a kórházba, ha lefekszem így aludni, reggel már nem biztos hogy ilyen vidám vége lett volna a történetnek, na, vigyázzak magamra, minden jòt. Pár hét múlva szakítottunk, közös megegyezéssel, de én nem akartam. Én arra vágytam, hogy törje össze azt a 3 téglafalat, amit magam köré húztam, és ismerjen meg, nem azt a buta kislányt, aki a felszínen voltam, hanem az érett nőt, akinek vannak gondolatai a világròl, csak túl gyáva, hogy kimondja őket előtted, mert fél, hogyha kimondja, és te nem hallod meg, akkor örökre ott fog keringeni a hang a térben, egy levált rész ròla, ami nem talált befogadòra, és soha nem fogja megtapasztalni azt az érzést, hogy milyen az amikor értenek, amikor teljes vagy a másikban. Ezért maradtak felszínes témák, amik valójában téged sem érdekeltek, hogy mit főzzünk este, és a suliban hogy megfingatott a táncòrán a tanár, meg hogy mi van annak a sorozatnak a 324. részében, aminek most már a címére sem emlékszem, mert annyira jelentéktelen. De ezt te valahogy nem vetted észre, hogy több is van a 3 téglaréteg alatt, így elmentünk egymás mellett, mint 3 idegen, én, te, meg a kapcsolatunk, ami valòjában nem is volt.

Már elfelejtettem, hogy milyen voltál fenn a magasban

Álltál, a lépcsőházban visszhangzott az utolsò mondat

A metròcsempéket számolom észrevétlenül magamban

Félbemaradt szobor, amit most már senki se folytat

Csak ülök a megállòban, és nem szállok fel, mert félek

Hogy egyszer fent a metròn találkozik a szemünk véletlen

És a tekinteted tükrében nem látszik majd hogy élek

Pedig azt is megmondhatná, hogy miért vagyok életben

Majd valamikor - mondtad még utoljára elegánsan

és én szokás szerint nem akarom, hogy igazad legyen

Ülök, mint az utolsò vacsoránál tizenhárman

Várom hogy kezed a tálbòl velem egyszerre vegyen

Szeretném, hogy most utoljára nekem legyen igazam

Hogy lángoló fáklyaként hordozzam körül a vésztüzet

Én szerencsétlen akit megvert a sors - ezt gondolhassam

Míg az évek kiszívják belőlem kígyómérgedet

Vérátömlesztésként az ereimbe folyik a felejtés,

A vésztűz parázsra vált, tenyérnyi melegre bőrömön

Akár egy mondat, amiből kifogyott a jelentés

Késő bánat, mosmár, most már utánam a vízözön

Néha még felnézek a lépcsőházak mennyezetére,

hátha ott maradtál álldogálva egy visszhangban,

Majd egyszer valamikor még találkoznunk kéne

Hogy kikopjon belőlem az is ami még bennem van