Gyerekkorom, és a felnövés rögös útja

Olyan 10 éves korom körül, ültem a konyhaasztalnál, hatalmas világfájdalommal, anya megkérdezte, hogy mi a baj, és én azt mondtam: "Anya, az én életem már nem vidám többé". A kocka el van vetve, innen már nincs visszaút, átkeltünk a Rubikonon.

Kisgyerekkoromban, anyukám elmondása szerint, ami legjobban jellemzett az a hedonizmus. Ültem a babakocsiban, lòbáltam a lábam az arcom tiszta málnafagyi, énekeltem, hogy lóg a lába lòga nincsen semmi dolga, ha volna dolga, alába nem lògna, és vigyorogtam mint a tejbetök. Imádtam a vacsorákat, az egész napos Balatonban fürdés után, a rozmaring illatát eső után, az esti kátyapartikat, és hogyha valami nem úgy történt ahogy én azt megálmodtam, akkor kő kövön nem maradt, egyszer ruhástul letusoltak hidegvízzel, mert nem tudták leállítani a hisztirohamomat. Khmm. Hát igen. Erős elképzeléseim voltak a dolgok menetéről, még ha azok, nem is voltak feltétlenül logikusak, mint például télen szandált húzni, és abban menni òvodába. Imádtam az életet. Meg magamat.

Tudom, hogy ez mikor változott meg, egészen pontosan emlékszem, ötödikes koromban, amikor egyszer mentem hazafele az iskolábòl egyedül, és egyszercsak rámtört a felismerés, hogy teljesen egyedül vagyok, mármint nem most, hanem mindig. Hogy senki nem tudja a legmélyebb valòmat felfedezni.

"Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség,Lidérces, messze fény,Lidérces, messze fény. De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak."

Szeretnék feloldòdni valakiben teljesen, eggyé válni vele, hogy belém lásson. De ez lehetetlen, senki nem fog soha, ez A TRAGÉDIA. Igenis tragédia. Mert van egy testem, ami fizikailag megszabja a határaimat. Itt véget érek én, ott kezdődik a másik. És minél közelebb jön valaki, annál jobban látszik ez. A szeretet nem felold, hanem kirajzol. Nem eltünteti a határokat, hanem láthatóvá teszi őket. És ahogyan lenéztem a kezemre egyszerre öregnek láttam. Mentem tovább, ugyanazokon az utcákon, mint mindig, de úgy voltam, mint egy részeg kutya, a házak megnőttek, és ablakban fent valahol az égben elmosòdott körvonalakkal láttam egy férfit, csòkolom, köszöntem, akkor még mindenkinek csòkolomot köszöntem, és a hangom, minthogyha beszorult volna egy búra alá, nagyon hangosan hallottam, körbevett, és visszhangzott. Arra gondoltam, hogy hol lehetnek most az osztálytársaim, és vajon mit csinálnak, és ők rájöttek-e már erre.

Viola éppen hazafele tartott csellò òráròl az anyukájával. Jobb-Bal-Jobb-Bal. 1-2-3-4. Egy bot, egy kalap egy esernyő és előre hátra oldalt vissza. És minden előre-hátra-oldalt -visszánál az anyukája megállt, és megvárta amíg Viola eltáncolja a lépést, vagyis elugrálja, vagy Isten tudja mit csinál, inkább nem is kérdezi, mozgáshiánya van biztosan, mondjuk jò lenne, hogyha legalább hosszabbat ugrana, mert így sosem fognak hazaérni, és otthon még ki kell takarítania, mert elképesztő mocsok van, és holnap jönnek megnézni az albérletet, meg még a…előre hátra oldalt vissza, jó szòval…Várj egy kicsit ide beszaladok kenyérért. Egy kicsit beszalad kenyérért…hogy lehet egy kicsit beszaladni? Gondolkozott el Viola. Nem szalad be teljesen csak félig? a fele kint marad? Felkuncogott. Akkor kell találnia egy másik embert aki csak egy kicsit szeretne beszaladni, mert az mégiscsak fura lenne, hogyha csak deréktól lefelé menne be a boltba, meg úgy nem tudná elmondani hogy mit szeretne, de hogyha csak a fölső része menne be, akkor meg nem tudna járni, tehát mindenképp kell egy másik kicsit beszaladò ember, akinek elmondja hogy mit szeretne, és utána annak az embernek a fölsőteste megy anyukájának az alsò testével a boltba. Haha. Elmosolyodtam. Ez akkor még tényleg viccesnek számított, csak az a baj, hogy ma már tudom, hogy minden helyzetbe teljes testtel kell belépni.

Éreztem a vállamat, a súlyát. Viola ugrált, én cipeltem. A felnőtté válás magányos felelősségét cipeltem az iskolatáskámban.

Daniéknál állt a bál, az apukája ordított, az anyukája sírt, a nagymamája bent a sarokban lehajtott fejjel és befogott füllel ült, nem bírta már ezt hallgatni, Dani pedig a szobájában kaparta a falat a körmével, és arra gondolt hogy milyen jó volt amíg a bátyja nem lakott itthon, mert addig az övé volt az egész lakás, akkor nézett TV-t amikor akart, és ez a műsor sem volt állandòan, jò az apukája más miatt is ordított, minden miatt ordított, de pont ezért nem vették olyan komolyan a kiakadásait. Tudták, hogy ez csak hiszti. Ha egy kicsit felidegesítette valami, mondjuk egy kommentelő a facebookposztja alatt, ami általában politikai ellentétekből indult ki, aztán átfordult személyeskedésbe, és az összes ismerősével így romlott meg a kapcsolata, akkor azt is úgy dolgozta föl, hogy ordított, mindegy, mi miatt, amiatt, hogy Dani már megint ott hagyta szanaszéjjel a cipőjét, és hányszor megmondta, hogy ha még egyszer….de mondhatja az ember, Daninak az egyik fülén be, a másikon meg ki, olyan mintha a falnak beszélne, nem érdekelte soha, ez az igazság mert mindig csak a hülyeségével van elfoglava, azzal a micsodával, amit a zsebében hord, komolyan nem szòltak még az iskolában miatta? Ott is tuti ezt basztadod…mi ez egyáltalán? Úgy néz ki, mintha egy kutya meg egy nyúl keveréke lenne takonyból…na…gyere ide és rakd el a cipődet. Gyerünk!

Dani elővette a zsebéből a ragacsot, amit a mesehős táborban vett, az ott szerzett barátjával Patrikkal együtt, a zsebpénzéből vette egy automatából, és megfogadták, hogy mindig maguknál hordják majd, és akárhányszor előveszik, a másikra gondolnak majd, és Daninak nagyon jólesett Patrikra gondolni, az orrán az anyajegyre, és a szájára, amiből hiányzott egy pigment folt, a fogaira, amik egy kicsit csálén álltak, és kicsit túl nagyok voltak ahhoz képest, hogy Patrik milyen kicsi, belefért volna egy nagyobb bőröndbe, Dani gondolkozott is rajta, hogy hazahozza magával, és ott fog lakni a szobájában, a szüleinek nem árulják el, mindig neki adja a szendvicsét, igazábòl kettőt is kérhet, bejelenti, hogy ezentúl dupla adagot kér, arra hivatkozva, hogy már nagyfiú, kettő szendvics elég egy napra, bőven elég, Patrik úgysem eszik sokat, az ő szüleinek meg azt a sztorit adják be, hogy a táborban tűnt el, elment egyedül sétálni, és nem jött vissza. És egy furcsa izgalom kerítette hatalmába, valahányszor a Patrikkal valò meg nem valòsult közös életükön tűnődött. Egy olyasmi érzés, mint amikor az autò hirtelen egy bukkanòn megy át, és a gyomrod hirtelen ugrik egyet. Egyszerre jó és nem jó. Mint a szabadesés. És Patrikon valò tűnődés közben egyszercsak bejött a szobájába a bátyja, ránézett a nadrágjára, ami dudorodott, nem is vette észre eddig. Fúj - mondta a bátyja, és kiment. És azòta nem tud Patrikra gondolni, amikor előveszi ezt a kis taknyot, csak erre az egyre. Hogy a bátyja azt mondja, hogy fúj. És kimegy. Hallotta az apja ordítását, mostanában, mióta a bátyját kirúgták Pestről, és hazaköltözött, egyre többet volt ilyen, de Danit most nem is érdekelte. Valahogyan nem tudta érdekelni. A falra koncentrált, ami mostanra úgy nézett ki mint Patrik pigmenthiányos szája.

Fúj. Ez a szò visszhangzott az én fejemben is. A test megváltozásának szégyene. Fúj. Az ébredő szexualitásé. Fúj. Ez is mindenkivel megtörténik, mégis egyedül kell végigmennem rajta.

Edina a buszon ült Sárival, mentek edzésre, és arròl beszélgettek, hogy mi az ellentéte az édesnek? A sòs, vagy a savanyù? A majonéznek a ketchup vagy a mustár? És a hitnek a hitetlenség vagy a bizonyosság?

A felismerésem előtt ennyire egyszerűnek tűnt a világ. Akkor még azt hittem, minden válasznak van egy ellentétpárja. És csak el kell dönteni, hogy melyikben hiszel. Most már inkább csak kérdések vannak. Ömagukban. És egyedül kell megkeresnem rájuk a választ, nem fogja megmondani anyukám, sem a Marika néni, hogy nekem mi lesz a jó.

Dia a nagymamájához ment haza aznap, mert a szülei elutaztak 3 napra, és úgy határoztak, hogy őt nem hagyhatják egyedül, pedig nyugodtan hagyhatták volna, már elég nagy, tud magára vigyázni, csak éjszaka ébred fel néha, mindig ugyanakkor, és akkor nem tud visszaaludni, és forgolódik, meg kimegy wc-re 3x is, nem akar átmenni anyáékhoz, mert az milyen már, inkább a folyosón sétál fel-alá, a szobájába nem mer visszamenni, mert a szekrényajtó mögött van valaki, egészen biztos benne, és hiába mutatja meg apa felkapcsolt lámpával, hogy nincs ott senki, amikor kimegy a szobából, ő már félálomban van, de megint kattan a zár, és pattan a szeme, és egy ideig nézi a szekrényajtót, valami jeges hideg szagot érez, és nem bír megmozdulni, a mellkasa szorít, mintha drótból lenne a teste belülről, és így fekszik nem tudja meddig…nem emlékszik a kódra…nagyon régen volt itt…valami 23kulcs…inkább becsönget. Egy idegen szól a kaputelefonba, mondja, hogy ő Madarász Évát keresi, az unokája, de elfelejtette a kapukódot, bocsánat, tudja-tudja, itt nincs Madarász Éva, de nem tudja hogy hol lakik?JóJó, bocsánat. Na ilyenkor lenne jó a mobil, de a szülei nem vesznek neki mert a mobil folyamatos ingereket ad, ami rontja a koncentrációt, kutatások támasztják alá, hogy a korai telefon-használat figyelemzavart és türelmetlenséget okoz, és különben tanuljon meg "unalmat tűrni", ez a kreativitás alapja. Már abban sem volt biztos, hogy jó ház előtt áll. 8 vagy 10? Leült a lépcsőre, és azon gondolkodott, hogy akkor most mi legyen, ha mondjuk tudná a nagymamája számát fejből, akkor bemehetne a boltba, és megkérhetné az eladót, hogy hívja fel, de az a baj, hogy nem tudja, már a hangjára is alig emlékszik, a nagymamája egy ideje kikerült a képből, mert összevesztek az apukájával, és azóta nem állnak szóba, most is az anyukája hívta fel, hogy ők el fognak utazni 3 napra, és nem lehetne addig a Diácska nála? Mert most nem merik egyedül hagyni, nagyon sokat szorong mostanában, kamaszkor, biztos érzékenyebben reagál a hormonális változásokra, nincsenek nagyon barátai, bébiszitterre meg nincs pénzük, szóval nagyon hálásak lennének, ők sem mennének el ha lenne más választásuk, de nincsen, ez az egyetlen esélyük, hogy valahogyan egyenesbe jöjjenek egymással. Dia az ajtót nézte, és arra gondolt, hogy de jó lenne, ha kattanna a zár, magától, mint a szekrényben, és akkor nem kellene dönteni, hogy hazamegy-e. A lépcső hideg volt, átszivárgott a nadrágján, a kövön egy sötétebb folt, talán víz, talán olaj, nem nyúlt hozzá, mert ha hozzáér, akkor ez már egy történés, és akkor utána mi jön. Felállt, mert ülni rosszabb volt, ülni olyan, mintha már eldőlt volna valami. A ház mögül szél jött, hozzáérintette a kabátját a kapuhoz, fémes hang lett belőle, pont olyan, mint éjszaka a szekrényajtó, amikor nem mozdul, csak tudja, hogy mozdulni fog. A kapu mögött lépések hallatszottak. Nem közeledtek, inkább megálltak, mintha valaki ott állna, és őt nézné belülről kifelé. — Itt van valaki? — mondta, és meglepődött, hogy a hangja kijött, nem maradt bent, becsukta a szemét, mert ha nyitva tartja, akkor mindjárt történnie kell valaminek, de
ha becsukja, akkor még egy kicsit minden ugyanaz maradhat.

Nem akartam, hogy változzon valami. Hogy változzak. Csak megállítani az időt, és továbbra is úgy hagyni, örökké gondtalan ötödikesnek maradni, és menni hazafele az iskolábòl…

Természetesen nem így hívták az osztálytársaimat, és nem tudom, hogy valójában mit gondoltak, vagy csináltak abban a pillanatban, de ez nem is lényeges, ezek a történetek csak arra valók, hogy belássam, hogy ami nekem egy hatalmas, és mindent felforgató ügynek tűnt akkor, az valójában nem volt hatalmas és mindent felforgató az egész képet nézve. Semmi sem az az egész képet nézve.