Hogyan lettem színész?

Szerettem az ételeket.

Nem csak azért, mert tele lett tőlük a hasam, hanem mert mindegyik tudott valamit, amit senki más.

A só például olyan, mint a varázspor a mesében: nélküle semmi sem az igazi. Egyszer, a nagybátyám, mikor látta, hogy mindent teleszòrok sóval, elhitette velem, hogy mindenkinek van az életében két zsák sò, amit megehet, és hogyha az elfogy, akkor meghalunk. Vagyishogy akkor halunk meg, amikor az elfogy. Én azt kezdtem el számolgatni, hogy nekem vajon mennyi lehet még, és úgy ítéltem, hogy már nagyon kevés, és onnantól kezdve semmit nem mertem megsòzni, a főtt kukoricát se, pedig az mennyire jó és finom sòval…de féltem, hogyha megsòzom akkor meg fogok halni. Mert már tényleg nagyon kevés sòm van. Veszettül kevés. És én még sokat akarok élni. Kialakult bennem egy félelem, halálfélelem, amit csak úgy tudtam enyhíteni, hogyha megmentek élőlényeket a halál torkábòl, és ezért nagyon figyeltem a Balatonban fuldoklò méhecskékre, meg a kifogott halakat is visszadobtam a vízbe, számtalan gondokkal teli percet okoztam az unokatesómnak, aki nem szerette volna, ha én az általa kifogott halakon gyakorlom a Szent Megmentő szerepemet, de nem tudott mit csinálni azzal hogy én 10 percenként feltűntem, és kivettem a halakat a vödörből, és miközben futottam előle, arra gondoltam, hogy milyen lenne most hogyha elrepülnék a halakkal együtt, bele a tóba, és kopoltyúm nőne, meg úszóhártyám, és két életet élnék, egyet a víz alatti világban, egyet pedig itt, a földön. Bedobtam a halakat a vízbe, pikkelyeik megcsillantak a napfényben, aztán nagyot csobbantak, és engem elégedett megnyugvás töltött el, mint amit a gumimatrac érezhet, amikor kihúzom belőle a dugòt.

A halakkal nem tudom hogy mi lett azután. De azt képzeltem, hogy visszamentek a családjukhoz. Én is visszamentem a családomhoz, és meghallgattam a dédmamám beszédét, amelyet nekem intézett arròl, hogy mindenkinek megvan a maga szòrakozása, és ne tegyem tönkre a Gáborét, hanem maradjak szépen a kertben, és szedjem le az almákat, amíg ő megfőzi az ebédet. Én ezen a ponton sírva fakadtam, mert újra felgyűlt bennem a feszültég, mint a fazékban a gőz, mikor rajtafelejted fedőt, és egyszer csak kifut, nem tudtam mit csinálni, csak ömlöttek, patakzottak a könnyeim megállás nélkül, a dédi meg csak nézett az öreg arcával azzal a kis vizenyôs kék szemével, és azt mondta, hogy nem kell úgy magamra venni, érti ő, sajnálom a halakat, de majd milyen jò lesz kis rántott halakat enni, akkor eszembe se jut majd sajnálni őket, a pocakom lesz az egyetlen, amire gondolni tudok, na ne sírjak már, egyek egy kis dinnyét.

Én meg nem tudtam neki hogyan elmondani, hogy nem sajnálom őket, hanem csak és kizáròlag olyankor érzek valami kis feloldozás-féleséget, a halál csendes szorítása alòl, a só miatt, hogy a só….hogy nekem mindjárt elfogy es meghalok. Nem értette. Igazábòl már én sem. A könnyeimmel kijött az összes sò a szervezetemből, és vele együtt a szorongás is.

Akkor szerettem meg sírni. Meg izzadni. Minél több sót eltávolítani a testemből. De egészen nyugodtan falatoztam a sòs perecet amit anyukám vett nekem a téren, a pereces bácsitòl, leszedtem a sòdarabkákat, és egyesével eljátszottam velük, mint macska az egérrel, apukám mondta, hogy azért játszik velük, mert akkor felmegy a vércukorszintjük a félelemtől. És jobb lesz megenni. Ravasz. Egyszer megmentettem egy állatot a halál torkábòl, de már nem a jòszándék és a menekülés hajtott, hanem valami sokkal mélyebb és ösztönösebb, amit nem éreztem előtte, valami elemi összetartozás érzés, mint hogyha megtaláltam volna a másik felemet. Egyszer, még kicsi volt, átmerészkedett a szomszédba, ahol 2 kutya volt, labradorok, és kis híja volt, hogy nem ölték meg. Eltört a lába, az összes bordája, és kilyukadt az egyik tüdeje. Pipettával kellett etetni cukros tejjel, mert egyébként semmi mást nem tudott lenyelni, az ágyneműtartòmban lakott, és ott gyògyult, szépen lassan. Az elején az állatorvos is kételkedett benne, hogy megmarad, sípolva vette a levegőt, arra aludtam el minden nap. A sulibòl rohantam haza, és ültem mellette estig. Nagyon magányosnak éreztem magam akkoriban, akkor kezdték az öcséim a sulit, egy helyre jártak, anya akkoriban csinálta a waldorf képzést, és hétvégénként eljárt Budapestre, apukám meg délutánonként Komlòra járt, ott volt akkoriban egy közösség, ahol ő népi brácsát, meg bőgőt tanított, és én is jártam néptáncolni. De nem tudtam igazán beilleszkedni. A gyerekek ott mind egy közösségbe jártak iskolába, onnan át a táncra, én pedig valahonan teljesen máshonnan, Pécsről egy random városbòl egyedül jártam le, hetente kétszer, annyira utáltam az egészet….. Minden közösségben voltaképpen azt éltem meg, hogy különc vagyok, a családomban is, az osztályomban is, a táncon is. A tesóim 4, és 6 évvel fiatalabbak, mint én mindketten fiúk, egész végig közös volt az útjuk…én mindig külön utakon jártam. Amit legjobban irigylek tőlük, az a waldorf. Pécsen 1évvel Kende iskolába menetele előtt alapult, ő az iskola második valaha indított osztályába járt. Később anyukám is ott kezdett tanítani, és apukám is. Szòval az egész családom waldorfos lett, egyedül én lògtam ki a sorbòl.

Én vagyok az az ember, aki az ajtófélfánál áll. Nem lép be, pedig senki nem tartja vissza. A többiek bent beszélgetnek, mondatok pattannak a poharak pereméről. Nekidől a hátam a fának, érzem benne a régi erdőt, ahonnan kivágták. Odabent nevetnek azon, amit nem hallok. A nevetésnek is van küszöbe, pont azon kívül állok. Az utcán autók csorognak el, üvegükben eltorzul az este. Mégis van valami tiszta ebben az oldalsó térben. Innen látod, ahogy a gesztusok elcsúsznak a szavaktól, ahogy a barátságok könyöke kifeslik, ahogy a szerelem elakad egy félrenyelt mondaton. Látod a hibákat, a varrásokat, a színfalak mögé szórt fűrészport. Néha valaki kilép hozzád, nem sajnálatból, nem kíváncsiságból, csak mert rájön, hogy a középpont néha kibírhatatlanul szűk. Hogy kell egy ember az ajtóba, aki emlékeztet rá: a világ nem csak azokból áll, akiknek tapsolják a mondatait. Talán egyszer én leszek az, aki befelé és kifelé is tartozik. Aki megtanul úgy leülni egy kör közepére, hogy közben megőrzi az ajtófélfa hűvösét a háta vonalában.

Színjátszòn találtam meg a közegemet. Féltem, hogy ott se fogadnak majd be, és emiatt nem is annyira próbálkoztam. Ez kívülről beképzeltségnek, vagy flegmaságnak tűnhetett, valòjában azonban az elutasítástòl valò félelem volt a viselkedésem mélyén.

- Flegma

- az pozitív?

- Picit. Úgyis csak álca.

- Miért gondolod?

- Miért ne?

 - Nem tudom… én nem is tudtam, hogy flegma vagyok.

- De tényleg nem?

- Tényleg.

- Nem hiszem.

-  ? Senki nem mondta még nekem, hogy flegma vagyok. Mondjuk csomóan hitték azt, hogy utálom őket. Mert olyan "leszarom" fejem van, ha bambulok. Tudod, mi a különbség a sas és a hotel között?

- Sok betű?

- Hogy a sas az száll ide-száll oda, de a hotel nem sas ide-sas oda.

- Ez nem rossz.

- Na, tessék.

Azonban ez volt az a közeg, ahol átláttak a szitán. Látták, hogy valòjában nem vagyok flegma. Hogy nem fölülről nézek rájuk, és nem azért nem szòlalok meg, vagy poénkodom mert nincs mit mondanom, hanem mert attòl félek, hogy nem fog számítani. Végzős koromban döntöttem el, hogy színész szeretnék lenni. Fogalmam se volt, hogy hogyan kell verset mondani, vagy monològot, igazábòl azt se tudtam, mi az hogy színház, kb. 3 daradbot láttam összesen a Pécsi Nemzeti Színházban. Nyilván más lett volna a helyzet akkor, ha Budapesten növök fel, vagy ha előbb kitalálom, hogy színész leszek, de csak az érettségi évében jöttem rá, egészen addig nem tudtam, hogy mit csináljak, mert sokminden érdekelt, de semmi nem hozott lázba a futáson kívül, de nem szerettem volna élsportoló lenni.

- Megen miért keltél ilyen korán?

- Mert van két öcsém, és nyilván a szobám ajtaja előtt kell ordítozni. Meg amúgy tízre megyek edzésre.

- Milyen edzés? A futásra nem kell edzeni!!

- Ja… lehet tényleg nem kellett volna. Kicsit megpusztultam. De képzeld, tavasszal megyek Szicíliába egy világbajnokságra.

- Váó. Ez ilyen maffiózós verseny? Muhaha.

- Igen… ki tud minél több drogot eladni minél gyorsabban.

- Váó. Mondd ezt futva. Nagyon király. De ti nem használhattok, ugye? Az úgy nem ér.

- Ja de… minden edzés előtt bekokózunk.

- Vágom. Ilyenkor mindig furaságot írsz. Kat.

- ?? Mi?

- Bekokózva furákat írsz. Innen tudom, hogy toljátok. Na ez a poén nem ér ennyit.

- Ja. Tényleg nem. Mármint… nem is poén. Csak egy próbálkozás.

Én is ilyen voltam akkoriban. Csak egy pròbálkozás. Aztán tizenhét éves koromban, tizenegyedik utáni nyáron, elmentem egy színjátszó táborba. És akkor, ott eldöntöttem: színész akarok lenni. Vonzott a szabadság, a kifejezés szabasága, a titok, az alkotás, a testek érintkezése, hogy nincs tabu, hogy a semmiből, csak magunkbòl létrehozunk valamit, ami értékes, aminek a többiek a befogadói, a részesei lesznek. A nézőtéren mindenki hozza magával a tilalmait: mit nem illik kérdezni, mibe nem jò belegondolni, mi az illendő. És ez az a hely, a színpad, ahol kijöhet. Ahol a csendnek is jelentése van, néha több, mint egy egész monológnak, a hibának is van jelentése, megmutathatjuk a gyengeségeinket, merhetünk rosszak lenni. Kimondhatok, és megtehetek olyan dolgokat, amiktől a saját életemben félek, de itt egy másik szerepben vagyok valaki másnak bőrében, tehát nem velem történik, de mégis megtapasztalhatom, hogy milyen őrülten féltékenynek lenni, milyen szeszélyesnek, kapzsinak, önzőnek lenni. Lemerülni az alsò bugyraidba, megkeresni magadban azt ami ösztönös. Olyan pontokat nyomogatni, ami fáj. Sírni a színpadon. Megosztani mindenkivel. Kiordítani a világba az összes haragodat. Beleszerettem a színházba.

- En ilyen csöpögős gyökér vagyok néha

- jó... én meg olyan mintha skizofrén lennék. Van amikor ilyen brazil szappanoperát lehetne forgatni a gondolataimból. De amúgy egy bunkó vagyok.

- Tudom. Nem titkolod. Szimpi.

- pedig sok embernek nem az. De mondjuk azok meg pont nem érdekelnek

- A szart. Nekik is az csak irigyek. Utálnak mert leszarod őket. De az utálat és a szeretet majdnem ugyanaz

- Ez érdekes teória. De én szeretem az embereket. És érdekelnek... csak inkább szemlélődő típus vagyok

- Jaj én nagyon nem szeretem őket. Csak messziről.

- Pedig érdekesek

- Csak messziről. Ezért dolgozom gyerekekkel

- Mert?

- Mert csak így javítható a világ. Nem?

- Hát nem csak, de egyébként ja.

Mikor bementem a felvételire, halvány lila gőzöm sem volt, mire számítsak, azt sem tudtam, hogy kik azok, akik ott oktatnak, kik ülnek velem szemben, orrukon előretolt szemüveggel, vizsgálnak, mint egy ajándék lovat, nekik csak egy voltam a sok felvételizőből, de nekem akkor ez tűnt AZ ÉLETnek. Csupa nagybetűvel. iszonyatosan menőnek éreztem bekerülni oda. Legalább annyira menőnek, mint amennyire most azt a tényt, hogy a tengeri csillagoknak nincs agyuk, mégis képesek újra tanulni az egész testüket, ha elveszítenek belőle egy darabot. Vagy, hogy a méhek tánccal adják át a térképet: a mozdulataik pontosan megmondják, merre van a virág, milyen messze, és mennyire éri meg odarepülni. Vagy…na jó a lényeg, hogy a világ legmenőbb dolgának tartottam, és kb. lehetetlennek. Tizenkét embert vesznek fel. Nincs esélyem abban a tizenkettőben benne lenni, a kb. hétszáz jelentkezőből. Ebben kábé biztos voltam. Az Szfe-re valò bejutáshoz zseninek kell lenni, vagy félistennek. Én egyik se vagyok sajnos. Ki is estem a másodrostán.

A Nemes Nagy Ágnes OKJ-s színészképzésére jártam abban az 1 évben, mielőtt Kaposvárra felvételiztem. Az az év meghatározò volt nagyon. Kinyílt a világ, felköltözem Pestre, és a suliban rengeteget fejlődtem, azt hiszem, hogy inkább emberileg, mint szakmailag, de szakmailag is, egy csomót jártam színházba, rengeteget olvastam, megismertem drámákat, verseket, embereket. Rengeteget buliztam, és nagyon jó barátokat szereztem. És már nem tűnt úgy, hogy csak félisteneket vesznek fel. Embereket vesznek fel, akikben látnak valamit, akik meg tudnak szòlalni őszintén, akik valamit közölni akarnak önmagukon túl. És ennyi elég. Ezen túl csak szerencse kérdése az egész. Hogy éppen milyen passzban vagy, a felvételiztető tanárnak tetszik-e a személyiséged, hogy belédlát-e valamit, hogy milyen partnert fogsz ki amikor jelenetet kell csinálni, stb….és amikor felvesznek, akkor döbbensz rá, hogy nem bekerülni az igazán nehéz…hanem kitartani a döntésed mellett, elvégezni az egyetemet, és elhelyezkedni a pályán. Közben pedig ugyanolyan kis hülye vagy legbelül, aki esszéírás közben a saját gondolataira asszociál valami teljesen elrugaszkodottat, és maga sem tudja hogyan, de már azon gondolkozik, hogy vajon a csigák tudják-e, hogy lassúak. Mert ha minden csiga lassú, akkor lehet, hogy a csigák világában ez a normális tempó, és szerintük mi rohanunk teljesen indokolatlanul. Lehet, hogy egy csiga nézi az embert, és azt gondolja: "Miért siet ennyire? Biztos elfelejtette élvezni a salátát." A salátáról meg az jut eszébe, hogy a növények vajon érzik-e, amikor megeszik őket. De ha érzik, akkor miért nőnek újra? Lehet, hogy a növények filozófusok, és azt gondolják: "Az élet körforgás, együnk meg egymást kulturáltan." A körforgásról meg a mosógép jut az eszébe, ami szintén körbe forog, és közben valahová eltünteti a zoknikat. A mosógépeknek valahol biztos van egy titkos dimenziójuk, ahol az elveszett fél pár zoknik élnek. Egy hatalmas mezőn, ahol minden zokni pár nélkül bolyong, mint valami textil-westernben. És ha egyszer egy zokni visszajönne, vajon felismernénk? Vagy csak ott állna a szekrényben, és azt mondaná: "Én voltam az a szürke csíkos 2007-ből", és mi azt válaszolnánk, hogy "bocs, már továbbléptünk". A továbblépésről az jut eszébe, hogy a galambok miért bólogatnak járás közben. Mintha folyamatosan egyetértenének valamivel. Lehet, hogy a galambok titokban nagyon bölcs lények, csak nem értjük a bólogatásuk nyelvét. Lehet, hogy éppen arról beszélgetnek, hogy az emberek miért ülnek padokon és esznek perecet. A perecről pedig az jut eszébe, hogy a perec valójában egy csomózott kenyér. Valaki egyszer fogta a tésztát és azt mondta: "Tudod mit? Kössünk rá egy csomót." És azóta mindenki úgy tesz, mintha ez teljesen normális lenne. Pedig ha belegondolsz, az emberi történelem nagy része arról szól, hogy valaki egyszer valamit csinált, ami furcsa volt, és a többiek azt mondták: "Jó, akkor ez mostantól így lesz." Mint a nyakkendő. Vagy hogy a vonaton mindenki úgy tesz, mintha nem hallaná a másik telefonbeszélgetését.

- Mesélj valamit. Most utazom haza.

- Én meg éppen Max Reinhardt és Bertolt Brecht színházelméletét tanulmányozom. Izgi.

- H-h?

- Ez az esszé témája, amit meg kell írnom.

- Király. Ez hasznos.

- Tudod, milyet játssz, ha unatkozol? Kezdj el gondolkodni, és asszociálj a saját gondolataidra…mintha kimondanád őket, és folyamatosan beszélnél.A végére nagyon vicces. Mert tök hülyeségekről fogsz beszélni magadban.

- Jaj. Ne fáradj, nem is tudok gondolkodni annyira felbasztak.

- Nyomi vagy. Kik? És miért?

- Végre egyszer egy egyszemélyes helyre kaptam a jegyem. Ahol ott ült egy tuskó, köcsög, gyökér paraszt fos alak. Mondom neki, hogy én helyem, bibibi. Majd ő, hogy nem-e cserélhetnénk, mert nem tud háttal utazni. Tudta, érted, tudta. Direkt csinálta. Mert az a legjobb hely. Én meg nem tudok nemet mondani. Ezt is tudta. Büdös csicska.

- Az áldott jó szíved vigye el a lamantin.

Vigye.

- Csípje meg a csótány.

- De érted, ha egy néni mondja, azt mondom ok.

- És egye meg a krokodil, aztán hányja ki.

De egy húsz éves csicska volt.

- És csússzon végig rajta……Ne add fel. Egy jó tejbegrízért mindig érdemes élni.

Budapest megint nem sikerült, hát elmentem Kaposvárra, mert hallottam, hogy Uray indít osztályt. Az előző osztályának láttam egy előadását az Ördögkatlanon. Rómeó és Júlia volt, fergeteges, de mégsem az előadás volt, ami megmaradt, hanem az, hogy mennyire egyben volt az az osztály. És ez bizonyult a mi osztályunk esetében is az erősségnek. Nagyon jó osztályunk volt. Olyan, amilyet mindenkinek kívánnék, még ha egyetemen nincs is olyan, hogy osztály, és az egyetemi éveim voltak életem legjobb évei, még akkor is, ha egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy terveztem.