Maradni

A strokeom előtt mindent irányítani, kontrollálni akartam, hogy mit eszem és mennyit, hogy mennyit sportolok, hogy mikor megyek, hova, hogy mikor találkozom a barátaimmal, hogy mikor szülök gyereket, hogy mit játszom, és kinek, de minden területen falba ütköztem, táplálkozási zavarral, térdműtéttel, sztrókkal, CAHhal, kiszámíthatatlan időbeosztással, és egy munkahellyel, ahova a szívem mélyén nem akartam tartozni. Nem "kontrollmániás" voltam a hétköznapi értelemben. Az irányítás nem hatalomvágy volt, hanem szorongáscsökkentés. Ha mindent kézben tartok, akkor talán nem történik baj. Ha tökéletes vagyok, akkor talán nem omlik rám az élet. Csakhogy az élet nem tárgyalópartner. És ezt a lehető legkeményebb módon tanultam meg.

Ott álltam a kórházi ágyad mellett, és rá kellett jöjjek, hogy vannak dolgok, amelyeket senki sem tud kézben tartani.A tested mint a porcelán, és mintha nem te lennél, amikor belépek a kòrházi szobába, alufòlia vagy, csak csomagolás, idegen. Volt benne valami? Vagy az egész csak átverés? A szempontombòl jelenleg mindegy, akár volt, akár nem, most éhes vagyok, és az alufóliáról asszociálok a szendvicsre, és összefut a nyál a számban. Összezsugorodik a nyálam, egy pontban van, nagyon erős koncentrációban, a szám zuga viszont üres, és keserű, és nem értem, hogy hogyan van ez, hogy az előbb még minden rendben volt, és elég hozzá egy alufòlia gondolata, hogy bekapcsoljanak a Pavlovi reflexek, és asszociációs folyamatok, és érezzem a kezemben az ujjaidat. Hideg. De mindig is hideg volt, amíg éltél. Soha nem volt benned meleg, csak valami makacs jelenlét, ami nem engedett közel, mégis itt tartott. Régen beszéltünk. Néha felhívtál, de az utolsò alkalommal már nem tudtam mit mondani, hosszan hallgattunk a telefonba, mondtad, hogy nem vagy jòl, mondtam, hogy én se, arròl beszéltél, hogy mennyire kiábrándultál a színházbòl, ott akarod hagyni, már nem akarod csinálni, azt hittem ez megint olyan hiszti, amit mindenki átél, mikor tehetségtelennek érzi magát, és majd elmúlik. A hangodon nem hallatszott, hogy meg akarod ölni magad. Igazábòl mérges is voltam rád, hogy most komolyan ezért hívsz fel, hogy szenvedj nekem, mikor éppen azt sem tudom, hogy ki vagyok, semmit nem tudok a jövőmről, a múltam az már tökmindegy, a jelenem meg elviselhetetlen, és te arról panaszkodsz nekem, hogy túl sok a munkád, ami nekem már soha nem lesz, amire pedig vágynék, és mindig is vágytam. Vágytam arra, hogy a helyedben legyek. Nagyon sokszor. Akkor amikor téged felvettek, engem pedig nem, amikor, covid alatt ti 48 rendezővel dolgoztatok, mi meg oda voltunk horgonyozva a Nemzeti Színházhoz, mikor nevettél, és gyönyörű voltál, és titokzatos. Volt benned egy rész, ami el volt zárva mindenki elől…legalábbis előlem biztosan, és szeretném azt hinni, hogy mások elől is. Az ujjaim között nem történik semmi, nincs válasz, nincs visszacsúszás az érintésbe, csak a bőr ténye, a határ közöttünk. A gépek pittyegnek, mintha nem tudnák, hogy elkéstek. Minimál techno. Monoton ritmus.

Az izzadság, sör és cigi áthatò, és jellegzetes szaga, poharak hangja, ahogyan leteszik őket az asztalra, a hajad sampon illata, ahogy végigfut rajtam valami, ahogy a nyakamhoz ér, a kedvenc felsőm, ami ott, akkor nagyon kényelmetlen volt, és neked talán nem jelentett semmit, és nekem sem olyan sokat, de akkor ott izgi volt egy estére úgy csinálni, mintha együtt lennénk. Akkor, ott tényleg el tudtam képzelni, hogy beléd szeretek. Nem azzal a fiatal lányokra jellemző testi kíváncsisággal, hanem valami lassabb, óvatosabb mozdulattal, ahogy az ember egy idegen városban elindul este, nem tudva, hová ér, csak azt, hogy menni akar. Mi is úgy mentünk bele ebbe az egy estébe, nem beszéltük meg hogy ezt fogjuk játszani, ez csak úgy jött, vicc volt az egész.

Nézzük meg, hogy milyen ez a kölcsönkapott közelség. Olyan volt, mint egy jelmez, amit felvesz az ember, tudja, hogy vissza kell adnia, mégis belenéz a tükörbe, és eljátszik a gondolattal. Milyen lenne így? Balkán buli. Balkán életérzés. Ide nézzetek kispofáim, mert itt van a lényeg, én vagyok a lényeg, én és a szabadság. Tánc közben néha kimentünk cigizni, és közben beszélgettünk, minden sokkal élénkebb és telítettebb volt, mint egyébként, szerettem volna a tetőn ülni egy házibuliban, és a ritmust a cserepek mozgásábòl érzékelni, a ritmust, ami most már egy monoton, ismétlődő hanggá változott, és már nem ígér semmit, mégis néha úgy érzem, ha elég sokáig figyelek, visszajössz egy ütem erejéig. A takaró alatt nem vagy te, csak a súlyod, egy forma, amit valaha betöltöttél. Nem haragszom. Ez is egyfajta rend. Nem tudom hogy még ott vagy-e, de megszorítom a kezedet, és valamiért csak suttogom, pedig kimondhatnám hangosan is. Szia Bogi!

Ő feladta. Én még mindig élek. Hogy hogyan, és miért, arról fogalmam sincsen, mert már egy csomószor meghalhattam volna, és pillanatnyilag egyáltalán nem szeretek élni csak azt akarom, hogy múljon el minden, számolom a perceket, egy visszaszámlálás ami sohasem éri el a nullát, csak közelíti. De pontosan ez ad most erőt nekem, a dac, hogy én akkor sem teszem meg, nem fogok elmúlni erről a rohadt világról, akkor sem, hogyha látszólag nincsen semmi értelme, sőt erőfeszítésembe kerül az is, hogy egyáltalán felkeljek, nemhogy gondolkodni, alkotni, inspirálódni, ami azelőtt a létezésem feltétele volt, mint a levegő. Állandó maximalizmus fűtött, teljesíteni akartam az élet minden területén, tökéletes munkát végezni, még olyan feladatokban is, amit senki nem követelt meg tőlem, mindent feladatnak fogtam fel, és nem jutott eszembe, hogy máshogy is láthatnám a dolgokat. Mondjuk, hogy minden arra való, hogy örömet okozzon, és ha nem okoz örömet, akkor nem kell csinálni. Ilyen egyszerű. Jó, nyilván nem az adóbevallásra, meg a wc-pucolásra gondolok, meg nem arra, amikor azért dolgozom a Spar-ban, hogy legyen pénzem, de ilyenkor meg arra gondolok, hogy milyen jó lesz a tiszta wc, meg megkapni a fizetésemet, meg….jó az adóbevallásban tényleg nem tudom, hogy mi a jó. Az egy abszurd rítus. Szóval, most már nem lehet belőlem kikényszeríteni olyan dolgokat, amik túl vannak a lehetőségeim határain. A lehetőségeim jelentősen csökkentek, mondjuk terhelhetőségben, és kommunikációs képességek terén, de annál inkább szükség van arra, hogy kimondjam: nem. Ezt nem csinálom.  És hogyha így telik el az életem, akkor így telik el. Akkor nem tudok alkotni semmit. Hogyha csak annyi értelme volt az életemnek, hogy nem vetettem véget neki, akkor már győztem. Ez az ami miatt a legsötétebb pillanataimban sem jutottam el az elhatározásig. De voltak pillanatok, amikor, csak azt akartam, hogy ne létezzek. Nem akartam lenni. Nem meghalni akartam, csak megszűnni. Azt hiszem ez volt a lényeges különbség köztünk, hogy ő mindennek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mindent úgy élt meg, hogy esélyt adott neki, hogy az alapjaiban megváltoztassa, és nem félt a haláltól jobban, mint amennyire abban az állapotában, amiben élete utolsó néhány hónapjában volt, meg akart szűnni létezni. Én sokkal zártabb vagyok, én nem engedem be a történéseket, és az embereket egy bizonyos körön belülre, így semmi és senki sem tud kibillenteni az egyensúlyomból, de nem is tud kimozdítani, hogy kicsit körülnézzek. A felszínen igen, de valójában nem fogok meginogni. Ez egyszerre jó és rossz, mert így sokkal szegényebb az élet, de sokkal kiszámíthatóbb is. Biztonságosabb.