Miért történik ez velem?

Ez csak egy rossz álom igaz? Egy érzékcsalódás. Ez egy rutinműtét. Nem szabadna, hogy ez történjen. Valahogy éreztem, amikor aláírtam a papírt. Kijött egy ápolònő az osztály folyosòján, mint egy rossz ómen, egy vészjósló árny, és az orrom alá dugott egy papírt, hogyha beleegyezem a vizsgálatba, akkor itt meg itt írjam alá. Az volt rajta, hogy a sajnos a vizsgálat kockázata nem nulla, nem tudják garantálni, hogy nem történik semmi, de azért ebből naponta megcsinálnak párat, és nem szokott semmilyen szövődménye lenni, szóval írjam csak alá nyugodtan, szinte csalogattott a papír, vonzotta a kezemet, és én éreztem, hogy ebből baj lesz. Általában elég jòl működnek az ilyen megérzéseim, azt is megéreztem, amikor lebuktunk, hogy ruhákat loptunk a HÁDÁból, vagyis igazábòl nem loptunk, csak csereberéltünk, bevittük a próbafülkébe, és kicseréltük a saját, már nem hordott ruháinkra. És nekem végig ott villogot az agyam hátuljában egy kis jelzőlámpa, ami azt jelezte, hogy ebből baj lesz. És tényleg, addig sugdolóztunk, meg csereberéltünk az Andival fülkében, amíg már teljesen egyértelmű volt hogy mit csinálunk. Olyan egyértelmű, mint az, hogy ha rá van írva egy papírra, hogy 10000/1 esetben lehetnek komplikációk, akkor nem lehet az gondolnom hogy kilencezerkilencszázkilencvenkilencben nem, mert lehetek én az az egy akivel mégis megtörténik. Mert, hogyha valaminek az esélye nem nulla, akkor az velem tuti, hogy megtörténik. Kivéve a lottó. Azon valamiért még nem nyertem. Általában, valamiért a szerencsejátékokban nincs szerencsém. Meg amúgy is úgy vagyok összerakva, hogy a rossz élményeket felnagyítom, és sokkal tovább őrizgetem őket belül a kis üvegszekrényemben, egy jól láthatò helyen, míg a jòkat eldugom, összegyűrve a sarokba dobom, és nem foglalkozom velük, mert azokat természetesnek veszem, alapvetőnek. Csak akkor tűnik fel a hiányuk, amikor már nincsenek. Érdemes szembenézni vele, és lenézni a mélyére, hogy mi mindenért lehetünk hálásak hogy megadatott nekünk. Hogy tudunk mozogni, beszélni, megvan minden végtagunk, egészségesek vagyunk. Ezekbe nem szoktunk belegondolni, csak amikor elveszítjük őket. Mint például én most: az élet azzal lepett meg hogy 26 évesen összeestem, és lebénult a fél oldalam. Ezen elég nehéz volt túltennem magam, de túl egy depressziòn, egy öt hònapos rehabilitáciòn, száz segítő szakemberen, hisztérikus sírórohamokon, ordításokon az erdő közepén, és egy nagy költözésen, először is Budapestről haza, Pécsre, aztán pedig Pécsen ide-oda, mert nem akart elkészülni a házunk, túl egy teljes közeg-és életstílusváltáson, és identitásválságon, a szakmai zsákutcábòl éppen kifelé botorkálva, jött egy villamos, és elütött, annyira, hogy ripityomra törtem, aztán halmazállapotot váltottam, és belefolytam az aszfaltba, aztán elpárologtam, és megszűntem. Ez a villamos volt az a bizonyos második sztròk. Azòta is keresem hogy mit is akartam mondani, mintha bennrekedt volna egy mondat másik fele, és csak egy értelmetlen foszlány visszhangzik a fejemben: "Megmutatnád hogy mi…."

Hogy mi van a táskámban? Semmi. Mi lenne? Lászik a fejemen hogy hazudok. A lopás leleplezve. Egyenesen idejöttem, hogy lelepleződjek. Komolyan, olyan érzésem van, minthogyha ez így meg lett volna írva, mintha ez így…várt volna rám. Tudtam előre, hogy ez fog történni. Vannak ilyenek. Néha egy-egy perccel a jövőbe látok. Tudom, hogy most mindjárt megszòlal a másik, és azt is tudom szòròl-szòra hogy mit fog mondani, vagy milyen mozdulatot fog tenni, és ez is ilyen volt, előre tudtam hogy amikor kimegyünk a fülkéből, akkor ott fog állni a vörös hajú, aki amikor bementük, még a kasszánál volt, és hogy ezt fogja kérdezni. Na? sikerült aláírni? Bòlintok, és odanyújtom a papírt az òmen kezébe, és azòta erre pillanatra gondolok. Ha visszafele tudnék utazni az időben, akkor sarkon fordulnék és kisétálnék az épületből, és soha többet nem mennék vissza. Messziről elkerülném azt helyet, ahol megmentették az életemet. Bár ne tették volna. De valamiért így történt, tovább kell élnem akármilyen nehéz is. Nem tudok visszamenni az időben, és nem látok a jövőbe sem, pedig, ha láttam volna, akkor el se megyek erre a rohadt vizsgálatra, de csak egy kő jelezte a gyomrom helyén, hogy valami nem lesz jò.

Mikor felfeküdtem a műtőasztalra, a hideg fòliára, egy pillanatra úgy éreztem magam mint egy újszülött. Teljesen tisztának, bűntelennek, és kiszolgáltatottnak, nem tudtam semmit arról, hogy milyen lesz, rábíztam magam a fiatal orvosra, volt egy anyajegy a csuklòján. Pont ott ahol nekem nem. Felhúzta a gumikesztyűt. Azon gondolkoztam, hogy ez mennyire pròzai, ez gesztus, közénk kerül egy réteg, megakadályozza hogy bőr a bőrhöz érjen, hogy érintkezzünk, személytelenebb lesz tőle az egész, mint egy szeretkezés gumival. Azt akarom, hogy érezze a véremet a kezén, amikor felvágja a combomat. Nem a csuklòmon keresztül fognak felmenni az agyamig, mert ott nem tudják kitapintani az vénát, hanem a combomon. Ez kicsit kellementlenebb lesz - mondja szenvtelen hangon, de hát ez a dolga hogy szenvtelen legyen, és megőrizze a hidegvérét, bármilyen körülmények között. A János vitézt kezdem szavalni magamban, nem tudom miért pont azt, az jutott először eszembe, ég a napmelegtől a kopár szík sarja - tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta - ezt érzi? Nem, nem érzek semmit, csak valami enyhe viszketést, ezek szerint hatott az érzéstelenítő. Akkor vágni fogok. Érzem, ahogy a meleg vér csorog le az ágyékomon, elképzeltem az egész testemet, mint egy bábot, mint ahogyan ő láthat engem, egy húsdarabot, amit éppen most hoztak ide, leraktak, ugyanolyan, mint az előző, meg a következő. Csak azt nem tudja, hogy mire gondolok, hogy éppen a János vitéz következő során gondolkozom, ez nem is a János vitéz, hanem a Toldi Miklòs, de most már az sem jut eszembe hogy is van? Mindig mindent elrontok. Versmondò versenyen egyszer nem jutott eszembe a versnek a folytatása, és ott álltam, senkinél nem volt puska, nem tudott súgni senki, és olyan kegyetlen magányt még soha nem éreztem, megértettem azt, hogy a fejembe nem lát bele senki, nem tudja senki, hogy mire gondolok, és hogyha nem kommunikálom azt ami bennem van, akkor nem is fogja tudni senki, és pont ez az, hogy néha annyira jò lenne szavak nélkül, mintha egy agyunk lenne, mindannyiunknak, telepátiával, hogyha nem kéne megszòlalni ahhoz, hogy a másik értsen. Nem tudom, hogy a sztròknak köszönhető-e, vagy egyébként is ilyen vagyok, és a sztròk csak még jobban felerősítette bennem ezt a vonást, de utálok beszélni. Nem is tudok. Nem tudom szavakba önteni, ami bennem van. Valahogyan, hogyha kimondom, akkor már nem ugyanazt jelenti.

Vajon ő mire gondolhat? Vajon hányadik ilyen műtétje vagyok? Tüzesen süt le a nyári nap sugára….Nem mond semmit, némán dolgozik, mondjuk mit mondana, elbeszélgetnénk a tegnapi focimeccs eredményéről, vagy az esti terveiről?

És mondja kérem mi a terve ma estére? Jönnek hozzám a klímaszerelők, végre lesz klímám!

Na ennek roppantul örvendek.

Hát még én! Nyáron a tetőtérben meg lehet pusztulni, télen meg lefagy az ember lába.

Hát ilyen ez…

Mondjuk egyszer már volt légkondim, de az elromlott. Elég hamar. Szerintem rosszul vezették el a vizet, és attòl ment tönkre. Egyébként tudod hogy hány liter víz gyűlik össze naponta egy rossz légkondiban?

Nem

Én sem

Közben észreveszem hogy már feldugta a csövet a csípőmig, és most azt mondja, hogy ne vegyek levegőt és ne mozogjak, és befecskendezi az első adag kontrasztanyagot, kellemes meleg árad szét az ágyékomban, olyan mintha bepisilnék. Ha ilyen lesz az egész, akkor jò. Akkor vígan elvagyok itt a gondolataimmal, meg az ő elképzelt gondolataival. Kitalálok neki egy személyiséget, Jakabnak hívják, az a típus, aki a buszmegállòban is pont középre áll, hogy a járat szimmetriában érkezzen, kicsit OCD-s, minden műtét előtt megszámolja a plafonlámpákat, egyébként ritkán jár busszal, mert van kocsija, egy szürke volvo, gyerekkorában zongorista akart lenni, de az apja erőltette, hogy orvosnak menjen, tényleg amúgy nagyon szép keze van, olyan, mint egy ostya, nagyon fehér a bőre, és a combján látszanak az erei, utálja, de ez van, a tirpák lányokra bukik, akiknek mély a hangjuk és káromkodnak, az anyja nagyon sokat dohányzott, nem is emlékszik belőle másra, csak a füstre, 3 éves volt mikor elment. Azòta folyton fázik, télen különösen, főleg a lába, mindig 3 zoknit hord.

Ne mozogjon, ne léleggezzen, amíg nem szòlok. A hangja olyan mint a hideg vaj, puha, de pont nem eléggé, hogy lehessen kenni, határozott, zsíros. Melegség árad szét a nyakamnál, olyan, mint amit akkor érzel, amikor először szerelmes vagy, nem tudod eldönteni, hogy ez igazábòl jò vagy rossz. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a juhásznak úgyis nagy melege vagyon. A következő nyomást azonban már el tudtam dönteni. Az agyam következett, láttam a monitoron kivetítve, ott volt az érhálòzat, benne az aneurizma, jò nagy volt, ott feketéllett, mint egy pecsét, ami megváltoztatta az életemet, ne mozogjon és ne lélegezzen, amíg nem szòlok. A következő, amit éreztem az volt, hogy az agyam szét akar robbanni, elviselhetetlenül fájt, ilyen fájdalmat még nem éreztem, a szemeim ki akartak folyni a helyükről, minden erőmmel koncentrálni kellett, hogy ne ájuljak el. A jelenre, csak az a pillanat létezett, ami akkor volt, pròbáltam a fájdalmat átengedni magamon, nem ellenállni, hanem hagyni hogy megtörténjen, és közben érzékeltem, ahogy már sötétedik a kép széle, forog velem a világ, és a mellkasomat nyomja valami. A légzésemre koncentráltam, az volt az egyetlen, amit még be bírtam fogadni a világ impulzusaiból, a levegőt, hogy beáramlik az orromon keresztül, és kiáramlik a számon, megrezgette a hangszálaimat, és kiadtam egy mély, egyenletes hangot, nem szándékosan, hanem ösztönösen, és ebbe a hangba belesűrítettem minden fájdalmat, és ezt ismételgettem, csak azt az egy hangot, olyan volt, mintha énekelnék. Lassan elkezdett kitisztulni a kép széle, és sikerült megkapaszkodnom a valòságban, nem fogok elájulni - gondoltam. És akkor jött a következő ne mozogjon ne lélegezzen amíg nem eszem meg a lábikráját csirkezúza nincs egy árny amely erre varrjál gomböt te aaaa mi van akkor hogyha vér be fogok tduthom dsrem hűs fűszálat adna aaa….aaaa…..aaaaa.

A fülem csengett, és az egész jobboldalam görcsben volt, de néma voltam, nem tudtam szòlni, csak arra koncentráltam, hogy maradjak itt. Most esetleg intenzívebben érezheti a melegségérzést, mint előtte, a szeme mögött de ez lesz az utolsò adag, figyelem ne mozogjon, ne lélegezzen…A következő néhány másodpercre nem emlékszem, szerintem megszűnt az öntudatom, és eggyé váltam a fájdalommal, csak utána éreztem, hogy valami megváltozott, az ujjaimat nem tudtam kinyújtani, és az egész kezem zsibbadt, de nem volt időm feltérképezni a helyzetet, mert jött a következő kihívás: a seb összezárása. Az érzéstelenítő kezdett elmúlni, és én is. Ez a fájdalom teljesen másmilyen volt, mint az előző, nem volt mindent eluralò, csak pont annyira, hogy ne tudjam kikapcsolni, egy szüntelenül zümmögő szúnyog, amire nem tudsz nem odafigyelni, egyre hangosabban, és idegesítőbben hallod, de nem látod, és egész éjszaka nem hagy aludni. Egy örökkévalòságnak tűnt mire összehúzta a sebemet, de kész volt egyszercsak, és én nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt is túléltem, végre magam mögött tudhatom az egészet, már több ilyen vizsgálat nem lesz, kész. El akartam felejteni az egész sztròkot, de nem lehet, a maradványai örökre ott lesznek rajtam, ez nem egy olyan betegség, ami elmúlik, hanem amivel meg kell tanulni együttélni, és én megtanultam, ezért is büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel akkor sem, amikor minden sejtem csak arra vágyott, hogy ne kelljen elviselni ezt, a fáradtságot, a lekötözöttséget, a motiváciò teljes hiányát, az öröm nélküliséget, mindenki és minden a terhemre volt, akkor sem adtam fel, hanem hittem benne, hogy majd jobb lesz, és tornáztam, és úsztam, és futottam, akármilyen unalmas, és fárasztò volt, a rossz kezemet próbáltam használni mindenhez és hálás voltam azokért az órákért, amikor jól voltam, mert azokból tudtam meríteni nehezebb időszakokoz, minden ilyen depresszív epizód után, amikor csak túléltem a napokat, következett egy olyan időszak, amikor láttam, hogy az életben van jó is, csak arra kell figyelni. Erre gondoltam akkor, és közben tényleg azt hittem, hogy vége van a szenvedéseimnek, valahol a lelkem mélyén azonban egy gonosz kis manò felröhögött, hogy dehogyis….most jön csak a java!

Mikor kitoltak a műtőből, és megláttam Zsombort, egy pillanatra elérzékenyültem. Olyan szeretettel és tisztelettel nézett rám…leste minden rezdülésemet, minden mozdulatomat, még a szokásosnál is jobban figyelt rám, pedig egyébként is nagyon figyelmes szokott lenni. Mielőtt megismertem Zsombort, nem voltam szerelmes. Volt, hogy azt hittem, hogy az vagyok, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit vele éreztem. Persze, volt az elején egy nagyon erős vonzalom is, olyat sem éreztem addig, olyan volt mintha pont tudná, hol és hogyan kell megérinteni a testemet, minthogyha gondolatolvasò lenne, azt is tudta hogy mikor mire vágyom. És a testem befogadta, nem úgy ahogy előtte más fiúkat, hanem az egész testem, eggyéolvadt vele, és ezzel egy időben egy ismeretlen bizonyosság telepedett a mellkasomba, amit nem lehetett megkérdőjelezni, olyan egyértelmű volt, hogy mi összetartozunk, a bennem lévő kusza világ feloldódott, értelmet nyert. Amikor rám nézett, akkor biztosan tudtam, hogy tényleg látja ami bennem van, most se kell hozzá beszélnem, és tudja, nagyon pontos észrevételei vannak velem kapcsolatban amit még én se tudtam magamnak megfogalmazni.

Azt mondta a múltkor például, hogy ő azt kívánja nekem, hogy kicsit jobban élvezzem a folyamatokat. Mert mindennek csak az eredményét szeretném látni, szeretem, amikor valami készen van, pedig sokszor pont nem az a lényeg a dolgokban…hanem az út, amit bejárunk közben. A dolgoknak van egyfajta törékeny szépsége: kicsit olyanok, mint az ünnepek. Rövidek, fényesek, elmúlnak. De amit addig összegyűjtöttél — a kétkedéseket, a váratlan örömöket, az apró felismeréseket, az új erőt, amit a lépéseidből szereztél — az marad meg igazán.

Vele érzem egyedül azt, hogy teljesen önazonos tudok lenni. Nincsen perszònám. Nincs semmilyen magamra vett személyiségem. Előtte merek akármilyen csúnya is lenni, akármilyen esendő és gyenge. És ez a legtöbb amit valakiről el lehet mondani azt hiszem, hogy az se számít hogy hogyan viselkedem előtte, mert feltétel nélkül elfogad, olyannak amilyen vagyok. És ő volt az egyetlen aki még érdekelt akkor is amikor depressziòs voltam. Akire valahogy tudtam emlékezni, aki ki tudott könyörögni az ágybòl, és le tudott vinni a strandra. Aki értem jött a világ végére egy táborba, aminek a harmadik napján feladtam, mert nem tudtam aludni, és üldögélt velem némán hazafele szekszárdon a kilátòban. És most, arròl a kòrházi ágyròl, ahogy ránéztem, ugyanazt az önzetlen szeretet láttam, hogy csak azt akarja, hogy nekem jò legyen, és vett nekem szendvicset is, és amikor eltoltak MR-re hogy megnézzék, hogy van-e valami turpisság, mert akkor már nem mozgott a kezem, és amikor visszahoztak, és elkezdett akadozni a nyelvem is, és jött 2 orvos és ugyanolyan szenvtelen hangon közölték, hogy láttak az MR felvételen egy kis pontszerű érelzáròdást az agyamban, szòval vérrögoldó kezelést kell rajtam végrehajtani, és letoltak a subintenzívre, és akkor is amikor visszajött a szendvics egy adag vérrel együtt ami az orrombòl hátrafolyt a gyomromba, ami azért volt gáz, mert nem állt el a vérhigítò miatt, akkor is amikor bejött egy orvos, és arròl kezdtek tanácskozni, hogy szállítsanak-e el a fülorrgégészetre, vagy mi legyen, végig azt láttam a szemében, hogy "nemleszsemmibaj". És amikor másnap, amikor konstatáltam, hogy nem tudok beszélni, és megint lebénult a jobbkezem, hisztériás rohamot kaptam az ágyon, és üvöltöttem torkom szakadtábòl, akkor sem esett kétségbe, hanem csak ott volt.

Ne mozdulj, és ne vegyél levegőt,

Túl drága ahhoz, hogy igaz legyen

Zárd öklödbe a semmit, a remegőt

Rajta voltál egy ismeretlen szeren

Most a lejövő nem lesz kellemes

Hogy túléld, kell egy kis türelem

"El akarsz menni - milyen szellemes"

Marja a torkodat a lenyelt hang

A tested tűz, a szemed delejes

A szádon csorognak kifele az

Üres szavak. Fehér falak.